Furcsa… Az eredetileg 2020 nyarára tervezett olimpiát az ötkarikás mozgalom történetében példátlan módon a koronavírus-járvány miatt egy évvel el kellett halasztani, a fertőzés terjedése miatt pedig az a döntés született, hogy a versenyeket nézők nélkül, üres lelátók előtt rendezik. Zárt kapus játékokra eddig még nem volt példa.

Az 1989-es rendszerváltás után az 1990-es olaszországi labdarúgó világbajnokság volt az első olyan sportesemény, amelyet tudatosan követtem, akkor még édesapámmal izgultuk végig a mérkőzéseket. Azóta nagy érdeklődéssel vártam a labdarúgó-Európa-bajnokságokat vagy a focivébéket, a téli vagy a nyári olimpiákat, és mindig ott kuporogtam, ültem a tévé előtt, s nagy kíváncsiság közepette, árgus szemekkel követtem a nyitóünnepségeket. Ez péntek délután sem volt másképp: óriási érdeklődéssel kísértem végig a látványos és hamisítatlan japán hangulatú produkciót. Estefelé már kis családommal közösen néztük meg a megnyitó összefoglalóját, és akkor hasított belém a felismerés: mennyire furcsa, hogy üres stadionban, nézők nélkül vezényelték le az olimpiát felvezető négyórás, gigantikus ceremóniát. A nemrégiben véget ért futball-Eb után mindenki azt remélte, hogy visszatérhetnek a szurkolók a lelátókra, mivel a sportolók mellett ők határozzák meg egy-egy világverseny hangulatát, ők az esemény sava-borsa.

Az elmúlt másfél év alatt már voltam olyan Sepsi-SIC- vagy éppen Sepsi OSK-meccsen, ahol lehetett hallani, mit beszélnek a kispadon, a tévében láttam olyan viadalt, amelyet a nézők hiánya teljesen megcsorbított. Sportújságíróként, szurkolóként mindez fájó volt, de a labdarúgó-Európa-bajnokság reményt adott, s akkor, amikor úgy döntöttek, hogy a tokiói olimpiát nézők nélkül rendezik meg, ez a földkerekség minden sportolója, minden sportbarátja számára sokkoló lehet. Tudom, hogy az intézkedés nem csak az érmekért küzdő asztaliteniszezők, atléták, birkózók, baseballozók, cselgáncsozók, golfozók, gördeszkázók, szörfözők, gyeplabdázók, íjászok, karatékák, kerékpározók, kézilabdázók, kosárlabdázók, labdarúgók, lovasok, úszók, ökölvívók, öttusázók, rögbizők, sportlövők, kajakozók, röplabdázók, teniszezők, tollasozók, tornászok, triatlonosok, vitorlázók, vívók, műugrók, tékvandózók és vízilabdázók biztonságát szolgálja, hanem a mienkét is. De azért furcsa…

Lassabban vagy később a feledés homályába merült számomra a barcelonai, az albertville-i, a lillehammeri, az atlantai, a naganói, a sydney-i, a Salt Lake City-i, az athéni, a torinói, a pekingi, a vancouveri, a londoni, a szocsi, a Rio de Janeiró-i vagy éppen a phjongcshangi téli/nyári olimpiák megnyitója és lánggyújtása – ám az, ahogyan a teniszező Oszaka Naomi pénteken meggyújtotta a tokiói ötkarikás játékok lángját, örökre beégett az emlékezetembe. A korábban felsorolt helyszínek mindenikén voltak nézők, mindenhol élt, mozgott és ünnepelt a lelátó, most azonban – a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tájékoztatása szerint – mintegy 6000 sportoló és sportvezető, 900 meghívott vendég, valamint 3500 újságíró és tévés vett részt a megnyitón. Furcsa…

Végezetül említsük meg a NOB új, a „jelen korhoz” igazított, kibővített jelmondatát: gyorsabban, magasabbra, erősebben – együtt. Együtt, ily módon, reméljük, hogy soha többé!