És aztán mégis megtörténik a csoda. Nagy lélegzetet veszünk, és új erőre kapva ismét nekilátunk feladatunk elvégzésének. Mi lehet erre a magyarázat?

A tetteink tárgya az például, amely dönthet ebben. Amennyiben önös az elérni akart cél, akkor előbb-utóbb biztosan menthetetlenül megfeneklik erőnk ladikja. Ám ha egy szívünkön hordott közösségért dolgozunk, akkor éppen ez az embercsapat ad majd erőt. Mert olyan ez, mint a szeretet: minél inkább másra „pazaroljuk”, annál több marad nekünk. „Az apostolok összegyűltek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: Gyertek ti is, menjünk a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit! Bárkába szálltak tehát, és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.” (Mk 6,30-34)

Tehát már a Bibliában is van példa erre a csodával határos erőgyűjtésre, amikor a feladatuk nagy részét már elvégzők végre megpihennének – amit meg is érdemelnének, hiszen példásan eleget tettek mesterük kérésének –, de nem tehetik, mert az újra, az eddig még sosem hallott tanításokra szomjas emberek tömege követi őket, és ugyan nem erőszakosan, de egyszerűen tudásra szomjas jelenlétükkel szinte kikövetelik a velük való foglalkozást. Horváth István Sándor megmagyarázza ezt: A visszaérkező tanítványok fáradtak. Mesterük azt javasolja nekik, hogy pihenjenek, hogy újra feltöltődjenek lelkileg, ugyanakkor észreveszi az igazság tanítása után vágyakozók lelki igényeit is. Nem menekülnek el tehát az őt kereső emberek elől, hanem rendelkezésükre állnak és tanítják őket, azt nyújtva nekik, amire valóban szükségük van. És ebből merítenek újra erőt. Fáradhatatlanokká lesznek e szolgálatban.

Persze azért ehhez kell egy olyan vezető, akinek példája magával ragadó, aki azért – úgy mellékesen – testi táplálékot is „varázsol” a megfáradtaknak és kell a valami felemelően nemesben való hit és az erre áhítozók szimbiózisa, tápláló együttélése, együttrezdülése. Szülőföldem messzi iskolákban okuló székely gyermekei, az Alföld tudásra éhes tanyasi lurkói jutnak eszembe, akik az eltéphetetlen gyökereikből felszívott életerejük és – kinek a Jóistenbe, kinek a szebb jövő ígéretébe vetett – hitük segítségével lettek soha nem lankadó tartópillérei nemzetüknek. Róluk vegyünk példát!