Az 1849. július 31-én Segesvár és Fehéregyháza között vívott ütközet szinte az egyetlen az 1849. nyári erdélyi hadjárat összecsapásai közül, amelyről a közvélemény tud. Közismertségét az magyarázza, hogy ebben az ütközetben tűnt el nyomtalanul Petőfi Sándor, a forradalom és szabadságharc költője. A XIX. század végéig nem múlt el évtized, hogy a költő utolsó óráit és halálát illetően újabb és újabb szemtanúi beszámoló ne került volna elő. Sőt, egy idő után az a lehetőség is felvetődött, hogy a költő nem halt hősi halált a csatatéren vagy a menekülés közben, hanem orosz fogságba esve, szibériai száműzetésben élte le hátralévő éveit. (…) Ezért sem árt újra és újra elmondani azt, hogy mit tudunk biztosan a történtekről.
Az ismert költő és az „ismeretlen” katonatiszt
Sem az eltűnésben, sem a szemtanúk megjelenésében nincs semmi különös. Egy teljes vereséggel végződő ütközet után gyakori eset az, hogy a menekülők egy része nyomtalanul elvész. A menekülő Petőfiben az őt utolérő kozák vagy dzsidás csak a magyar katonát látta. A menekülők többsége pedig csak a saját életével törődött, s a lőporfüst és a por ködében aligha figyelt arra, hogy tőle pár méterre a nemzet legnagyobb költője küzd vagy fut az életéért.
Petőfi ugyanis csak számunkra közismert. 1848–49-ben a pár ezer példányban megjelenő köteteit díszítő arcképek aligha biztosítottak ilyen ismertséget. Ráadásul a költő ismertsége az olvasó közönségre korlátozódott: az írástudatlanok vagy a csupán históriás füzeteket, ponyvákat olvasók számára – márpedig a honvédek nagy része ebből a körből került ki – bármelyik alföldi betyár ismertebb lehetett, mint a költő.
A század második felére megváltozott a helyzet. A költő arcképe 1867 után minden jelentősebb összefoglalóban, minden tankönyvben megtalálható volt, olajnyomatok tucatjai készültek róla. Természetes, hogy egyre többen emlékeztek vissza úgy, hogy ők 1849. július 31-én ezt a bajuszos-szakállas fiatalembert látták azon a napon.
Holott a csatatéren felsorakozó magyar közkatonák és tisztek nagy része e napokban látta először a költőt; s ha egyáltalán felfigyelt rá, nem úgy figyelt fel rá, mint Petőfire, hanem mint Bem környezetének egyik tagjára. Segesvárnál Bem környezetéből jó néhányan vesztek még oda: Zeyk Domokos, Daczó Zsigmond, Anton Kurz; fogságba esett Bauer Lajos – csupa olyan személy, akiket a katonák Petőfinél sokkal jobban ismertek.
A segesvári ütközetben részt vevő alakulatok nagy részét ugyanis 1849 áprilisa után szervezték meg, akkor, amikor Petőfi nem volt Erdélyben. A költő ugyanis 1849. április közepén Bem tábornoknak a Bánság felszabadítására induló csapataival hagyta el Erdélyt, majd május elején Temesvár alól Bem futárként, szabadságengedéllyel küldte őt Debrecenbe. A költő csak két és fél hónap elteltével, július 25-én Bereckben csatlakozott újra Bem seregéhez.
Bem, amikor Marosvásárhelyről Segesvár felé indult, Egressy Gábor visszaemlékezése szerint „vezérkarából nem akart magával mást vinni, mint Lőrincz (József őrnagy) és (Anton) Kurz segédtiszteit. (Petőfi) Sándor azonban hozzájok csatlakozott, anélkül, hogy az öreg ezt akarta volna.” (Egyenruhája sem volt, a Marosvásárhelyen hátramaradó Egressy Gábort kérte meg, hogy fizesse ki a készülőfélben lévő uniformisát és vigye utána.) Az ütközetben csupán szemlélőként vett részt, Bem pedig – Pap Lajos őrnagy szerint – állítólag egyenesen hátrazavarta őt a tűzvonalból. Petőfinek csupán vászonzubbonya volt, kardot vagy más fegyvert nem viselt, szekéren és nem lovon utazott. Petőfinek nem volt szerepe az ütközetben, tétlen szemlélőként figyelte annak kimenetelét.
A segesvár-fehéregyházi ütközet előzményei
(…) A Bem rendelkezésére álló alakulatok kétharmada újoncokból állt. Ennek ellenére július végéig sikerült is elérnie két fő célját, az orosz csapatok Erdélyből való kijutásának megakadályozását és Székelyföld biztosítását. E két cél teljesítése szinte kizárta egymást: az első esetén Bemnek az ellenség nyugati, míg a második esetén keleti irányú hadmozdulatait kellett egyszerre akadályoznia.
Július végén Lüders immár harmadszor fordult vissza a Maros völgyéből Székelyföld felé. Elhatározta, hogy felszámolja a székelyföldi ellenállást, ezért a rendelkezésére álló erőket koncentrált támadásra utasította. Az orosz hadvezér a támadásra mintegy 30 000–35 000 embert fordított, az általa vezetett főoszlop, amely Nagyszebenből Segesvár felé vette útját, 9100–9200 főt és 32 löveget számlált.
Bem terve az volt, hogy saját, a székelyföldi és a felbomlott nagyszebeni hadosztály csapataiból álló, 3300 főnyi, 16 löveggel rendelkező hadoszlopával, a Kemény Farkas ezredes vezette kolozsvári hadosztály Segesvárra rendelt kb. 3000 katonájával és 12 lövegével, illetve Dobay József ezredes Rikáról érkező, kb. 1000 főnyi, 6 löveggel rendelkező dandárjával három irányból támadja meg Lüders főerejét.
Kemény Farkas kolozsvári csapatai azonban július 31-én csak Marosvásárhelyig jutottak, Dobayt pedig még július 30-án Kőhalomnál megverte Dyck orosz vezérőrnagy különítménye. Emellett Bem az összecsapás előtt egy zászlóalját a Gál Sándor vezette székelyföldi hadosztály segítségére küldte, így végül 2400 főnyi sereg élén támadta meg július 31-én Lüders csapatait Segesvárnál.
A segesvári ütközet
Amikor Alexander Lüders orosz gyalogsági tábornok meglátta a Székelyudvarhely felől közeledő magyar sereget, arra gondolt, hogy Bem ebből az irányból csak figyelemelterelő támadásra készül, olyan csekélynek találta a magyar fél létszámát. Egyszerűen nem hitte el, hogy Bem ekkora erővel támadásba merészel fogni. Az ütközet első szakaszában Marosvásárhely felől várta a magyar főerők támadását, s ezért ereje nagy részét a marosvásárhelyi úton állomásoztatta. A Fehéregyháza felé álló erők öt zászlóaljból, hét lovasszázadból és két ütegből, összesen kb. 4500–4600 főből, a Lüders által odarendelt erősítések után kb. 5500 főből álltak.
Az orosz harcálláspont kulcsa a jobbszárnyon, a Segesvári-erdőben volt, mert az erdőn át könnyebben meg lehetett kerülni, mint a Küküllőre támaszkodó balszárnyon. A magyar csapatok a Sárpatak és az Ördögpatak közötti, nagyobbrészt sík területen, a balszárny az Ördögerdőben állt fel. A tüzérség a centrumban állomásozott, a gyalogság nagyobb része (hét század) a balszárnyon volt. Lüders még mindig a marosvásárhelyi utat vigyázta, s ezért Ivin altábornagy vette át a Bemmel szemben álló csapatok parancsnokságát.
Bem 10 órakor kezdte lövetni az orosz csapatokat, s az egyik első ágyúgolyó halálosan megsebesítette Szkarjatyin tábornokot, Lüders vezérkari főnökét. A nemzeti legendárium szerint a Szkarjatyin elleni lövést személyesen Bem irányozta, mégpedig lóhátról. Nyilván, a korabeli lövegek találati pontossága nem tette lehetővé emberre célzott lövés leadását; lóhátról pedig sem akkor, sem máskor nem lehetett ágyút irányozni, hiszen az irányzókészüléket és az emelőt csak gyalog lehetett kezelni. Nincs egyetlen szemtanúi beszámoló sem arról, hogy a löveget Bem irányozta volna, a történet a fehéregyházi ideiglenes kötözőhelyen tartózkodó Lengyel József sebésztől származik. Így csupán véletlen szerencséről volt szó, semmi másról. A magyar tüzérek nyilván látták a dombtetőn álló ellenséges lovas csapatot s közé lőttek. Ez okozta Szkarjatyin halálát.
Ivin altábornagy feladata az állás védelme volt, ezért nem akadályozta különösebben a magyarok felfejlődését, miközben a magyar lövegek jól és gyorsan lőtték a velük szemben álló orosz könnyű üteget s az attól délre, a Segesvári erdőben álló zászlóaljakat.
A tüzérségi előkészítés után Bem a balszárnyról a Segesvári-erdő ellen rohamra küldte öt gyalogszázadát. A honvédek benyomultak az erdőbe, megingatták az egyik orosz vadászzászlóaljat, de a beérkező erősítéssel az oroszok kiszorították őket a Segesvári- és az Ördögerdő közötti Ördögpatak völgyébe. Ez a váltakozó sikerű közdelem több órán át tartott. Délután egy órakor az egyik székely lovasütegnek mind a négy lövege megrepedt a hosszan tartó, sűrű tüzelés következtében. (…) Bemnek így már csak 12 lövege volt. Bem délután 2 órakor a balszárnyon lévő két gyalogszázadát is a segesvári erdőbe irányította, s a honvédek olyan erővel támadták az orosz jobbszárnyat, hogy az itt lévő Lipszkij ezredes segítséget kért Ivintől. Ivin két vadászszázadot küldött ide, s értesítette Lüderst a magyarok újabb támadásáról.
Közben Lüders észlelte, hogy Marosvásárhely felől nem várható magyar támadás, ezért maga is a csatamezőre sietett. Bem, aki azt hitte, hogy az oroszoknak Segesvár közelében nincs több csapatuk, most a jobbszárnyról három gyalogszázadát is a balszárnyra küldte, hogy kierőszakolja a döntést. Így a jobbszárnyon szintén csak három gyalogszázad s három és fél lovasszázad maradt. Lüders észlelte ezt az oldalmenetet, s két vadászszázadot és egy könnyű félüteget rendelt a balszárny támogatására. Ezek nagyjából délután 5 óra tájban érkezhettek meg a csatamezőre. Ugyanakkor a centrumban lévő tüzérséget friss erőkkel, egy nehézüteg hat lövegével váltotta fel. Délután 4 órakor Lüders előreküldte 4 dzsidásszázadát és egy könnyű félütegét a magyar jobbszárny ellen. Az üteg tüzében a három gyalogszázad megfutott, s csak Fehéregyházán lehetett őket összeszedni. Délután 5 órakor az orosz tüzérség szétlőtte Bem két lőszeres szekerét.
Közben délután 4 és 5 óra tájban a 10 századból álló magyar balszárny újabb támadásra indult a Segesvári erdőben lévő, 16 századból álló orosz jobbszárny ellen. Az elkeseredett küzdelemben az oroszok oldalba és hátba kapták a gyengébb magyar gyalogságot, s kiszorították azt. A visszavonulás csakhamar pánikszerű meneküléssé vált.
Lüders ebben a helyzetben rendelte el a magyar jobbszárny elleni lovasrohamot. Két dzsidásszázad a magyar gyalogságot, másik kettő a lovasságot támadta meg. A roham olyan gyorsan történt, hogy a huszárok nem tudtak időben arcvonalat váltani, s a rohamhoz szükséges sebességet sem tudták elérni. Így a dzsidások visszaszorították őket a faluba. A gyalogság egy ideig tartotta magát, aztán szintén futni kezdett Fehéregyháza felé. (Külön gondot jelentett, hogy Bem a jobbszárny gyalogságát a Fehéregyháza szélén húzódó árok előtt állította fel, azaz a gyalogság előtt nem volt természetes védővonal, a hátában viszont volt egy akadály.) Az orosz lovasság követte őket, s megpróbálta elvágni a menekülők útját.
Bem észlelte, hogy az ütközet menete baljós fordulatot vett. Utasította a 27. honvéd zászlóalj tartalékának négy századát, hogy fedezze a tüzérség visszavonulását, majd ő maga is menekülni kezdett. Ekkor már mindenki futott, amerre látott.
A jobbszárnyon a Nagy-Küküllőhöz közelebb állók a falu északnyugati végén álló cigánytelep felé futottak, a többiek a falu nyugati kijáratának tartottak. Ezek azonban itt beleütköztek a balszárnyról visszafelé futókba, s csakhamar olyan irtózatos kavarodás támadt, amiben nem lehetett rendet teremteni. A magyar lovasság egyik százada belevágtatott a menekülő honvédekbe, s többeket közülük legázolt.
A centrumból visszavonuló magyar tüzérség szintén vágtatva menekült, de némelyik ágyú túl gyorsan kanyarodott a híd közelében az országútra, felborult, több ágyú egymásba futott, s ezek elzárták az országutat. Ekkor Kozma Dénes, a 88. zászlóalj hadnagya 35 emberével az így keletkezett torlaszt felhasználva, három sortűzzel visszaűzte a faluba hatolni akaró dzsidásokat, majd a fehéregyházi kocsma előtt még kétszer feltartóztatta őket.
Bem életét Daczó Zsigmond, a székely huszárezred parancsnoka által vezetett kis osztag ellenállása mentette meg. Maga Bem lováról lebukva – vagy letaszítva – egy útszéli mocsárba zuhant, s az éj folyamán a keresésére indított huszárok szabadították ki szorult helyzetéből.
A veszteség tehát komoly volt, de nem végzetes. Az erdélyi hadsereg alig egytizedét érte vereség, ám ez semmivel sem volt súlyosabb, mint a többi hadosztály korábbi vereségei. A segesvári ütközetet az emelte ki az erdélyi hadjárat többi összecsapása közül, hogy itt tűnt el Bem segédtisztje, a szabadságharc költője, Petőfi Sándor.
