A tokiói versenyt a 8. helyen záró sepsiszentgyörgyi sportoló nem is rejtette véka alá csalódottságát a vesztes mérkőzés után, pedig minden objektív és szubjektív értékelés szerint már az óriási teljesítmény, ha valaki egyáltalán kijut az olimpiára és versenyezhet ott. Kis idő elteltével bizonyára Incze Kriszta is felülkerekedik csalódottságán, mindenesetre megható nyilatkozata újfent rávilágít arra, milyen hatalmas munka, mennyi veríték, fáradság, stressz, idegesség, lemondás – és igen, esetenként hány meg hány csalódás áll egy-egy kiemelkedő eredmény mögött. Mi, akik sokszor csak az önfeledt örömet látjuk a győztesek arcán, hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről, és eszünkbe sem jut, hogy a gyakran a kamerák nyilvánossága előtt előbuggyanó örömkönnyeket mily sokszor előzik meg a fájdalom, a csalódottság könnyei.

És ez csak az egyik a járványhelyzet miatt egy évet halasztott olimpia leckéi közül – hogy bennünket talán ez érdekel leginkább, az érthető, hiszen Incze Kriszta személyében Sepsiszentgyörgynek is volt versenyzője a tokiói nemzetközi versenyen. Ha eléggé figyelünk, rengeteg szép, megható és mélyen emberi pillanatot láthatunk ezen a különös hangulatban, korlátozások közepette, nézők nélkül zajló olimpián. És ha nyitottak, figyelmesek vagyunk, rengeteget tanulhatunk azoktól a sportolóktól, akik kijutottak a megmérettetésre – függetlenül attól, milyen eredményt értek el.

Ki ne lenne büszke például Kozák Lucára, aki a 100 méteres gátfutás elődöntőjében hibázott, azonnal könnyekben tört ki, és befejezni sem tudta a versenyt, de így, saját csalódottságán is felülkerekedve volt ereje felsegíteni elesett jamaicai versenytársát? Ki ne imádkozott volna, hogy – amint maga fogalmazott – a Jóisten fogja még a kezét Berecz Zsombor vitorlázónknak a döntő futamban is – és lám, nem engedte el, és ezüstérmet szerzett a magyar versenyző. Kinek ne szorult volna össze a szíve, amikor Lőrincz Tamást hallgatta, aki a döntőig vezető útjáról azt mondta: „Minden mérkőzésre úgy mentem fel, hogy arra gondoltam: otthon van a feleségem, a két gyönyörű gyermekem, és négy éve hagyom ott őket folyamatos edzőtáborozás miatt, és az nem lehet, hogy én ne menjek itt végig, minden mérkőzésre úgy mentem fel, hogy láttam az arcukat, csak értük küzdöttem.” Lehet, hogy közhelyes – teszi még hozzá a fáradtságtól lihegő olimpiai bajnokunk –, de így volt. És nincs okunk ebben kételkedni.

Mint ahogy nincs okunk kételkedni az olimpián oly gyakran előbuggyanó könnyek őszinteségében sem, legyenek azok az öröm vagy a fájdalom jelei, mert ilyen ez az olimpia – közhelyes bár, de igaz: érzelmi hullámvasút szenvedés és felszabadultság, fájdalom és öröm, csalódottság és büszkeség között. És mennyivel szegényebbek lennénk nélküle...