Tömbházak környezetéről legyen most szó. Lakónegyedeink ösvényeit róva sokfélét lát az ember lánya-fia. Először is meglehetős elégedettséggel kell tudomásul vennie, hogy ritka már az elhanyagolt zöldövezet, noha ebben nem mindig a tömbházlakók a „ludasok”: mióta intézményesített lakóövezeti gondozás létezik, legalább a fű rendszeres kaszálása megoldott problémának tekinthető. Sok helyütt nem is igényelik a lakók a külső segítséget, megoldják maguk annak a tenyérnyi-zsebkendőnyi felületnek a karbantartását, nem olyan nagy dolog, kis jóakarat szükségeltetik, némi ráfordított idő, no meg célszerszám, de hát az ilyen csekélységekért kárpótol az eredmény, esetenként egy-két sör a szomszéddal, aki hasonlóképp gondolkodik, bár nem mindig ér rá, de legalább a jégbe hűtött innivalót készségesen szolgáltatja. És aztán ha már üde a gyep, és árnyékban csúszik le a szikkadt gégén a hab, lehet tovább gondolkodni. Elvégre az embernek ősidőktől fogva, de még azelőttről is, igénye, sőt, kényszere van a díszítésre. Na, ilyenkor jönnek a bajok.

Mert a dekoráció kényes téma. Abban még nagyjából mindenki egyetért, hogy a pázsitban stratégiailag jól megfontoltan elszórt díszbokrok, esetleg egy-egy kisebb növésű fa jót tesz a látványnak, a zöldet kerítő sövény pedig még hasznos is, főként, hogy ezekkel a növényekkel nincs sok munka, nem igényelnek állandó gondozást, locsolást és gyomtalanítást: ha megfogantak, a többi már a Fennvaló dolga. Virágot is lehetne, persze, bár az már több időt igényel, fűnyíráskor is jobban oda kell figyelni, na jó, legyen akkor rózsa is, meg liliom is, meg mindenféle más évelő szépség, nem is az a fontos, hogy fülledt nyári estéken illatozzanak, hanem hogy sokáig lehessen gyönyörködni kelyhükben és szirmaikban.

És a legtöbb tömbházlakó be is éri ennyivel. Némelyek azonban művészi hajlamaik kiélésére használják az ablak alatti szabad teret, olykor időt és pénzt sem sajnálva álmaik megvalósítására. Így lehetséges, hogy látni mifelénk szárnyát óvóan népe fölé terítő sasmadarat a betonfal tövében, lefutott gumiabroncsokból készült kerekes kutat az ágait búsan lógató hársfa előterében (ez utóbbi téma több változatban is előfordul, úgy tűnik, a falusi udvar ily módon való megidézése többek fantáziáját megmozgatta), mellette az ugyancsak az újrafelhasználás jegyében született, szintén kidobásra ítélt autógumikból eszkábált, színesre pingált kávéscsésze, és ez utóbbi alkalmatosság előállítóját láthatólag az sem zavarja, hogy az ivóedény-műtárgy túlméretezett a vízmerítő-műtárgyhoz képest – elvégre ami szép, az szép. Vagy mégsem?

No de a pálmát egy fölöttébb bonyolult installáció viszi el: a tömbházbejárattal szemben pózoló szoborcsoport. Van itt minden, ami bőséggel kielégíti a giccs fogalmának meghatározását, a látványt kár is megpróbálni szavakba önteni: oly tömény az élmény, hogy leírni már-már lehetetlen. Ezért inkább fotón tálalom az olvasónak, bár meg kell mondanom, a felvételt elkészíteni sem volt egyszerű. Előbb a fényképezőgép kutyálta meg magát, a többnyire más hangulatú pillanatok rögzítéséhez szokott masina a helyszínen elzárta retináját, s bármiképp is próbáltam kedveskedni neki, nem volt hajlandó szemét újra kinyitni. Sebaj, telefonnal is lehet képet készíteni, elő hát a zsebből a kis okost – az meg úgy lefagyott, hogy azóta is hiába babusgatom, se szép szóra, se kedves simogatásra nem válaszol.

Ezek után egy dolog bizonyossá vált számomra: ha már az embereknek nincs szépérzéke, hát legalább a gépeknek van lelke.