1652 és 2017 között Gidófalván 18 református lelkész szolgált. E sorban a hetedik Tatrangi József, aki 1760-tól 1767-ig volt lelkésze a falunak – ő keresztelhette Jancsó Pált. Szülei a tizennégy éves fiút a Nagyenyedi Református Kollégiumba küldték, ahol hat évet tanult. Szép hangjának köszönhetően az ottani iskolai énekkar vezetője lett, majd később kántor Nagyszebenben. Nem érezte jól magát a szászok között, az étrendjüket sem kedvelte, és visszatért Nagyenyedre diáknak. Később tiszttartónak ment Vécsre, ahol az egyik templomi szertartás alatt olyan szépen énekelt, hogy az ottani báró meg is jegyezte: „Hej, domine Jancsó, ha olyan jó tiszttartó lenne, mint ahogy énekelni és haragudni tud, felérne egy domíniumot.”

1779-ben egy kolozsvári gabonapiacon találkozott Sáska Jánossal, volt osztálytársával, aki báró Wesselényi Miklós alakuló színtársulatához keresett tenoristát, és kérte, hogy vállalja el. Jancsó gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot, így vette kezdetét színészi pályája.

Az 1792-ben alakult színtársulat színlapjaiból tudjuk, hogy legtöbb darabjuk vígjáték volt. Játszottak még szomorújátékot, erkölcsös parasztjátékot, operarészletet.

Írták Jancsó Pálról, hogy öregkorában különc, mogorva, embergyűlölő volt. Akadtak olyanok is, akik e negatív tulajdonságait lobogtatva próbálták aláásni érdemeit. Hasztalan. A „jóindulatú” feljegyzések Déryné naplóját említik, aki így írt Jancsóról: „Mondták róla, hogy szörnyű fösvény volt, egy garast sem ad ki a maga részére semmiért, se ennivalóért, se ruházatért. Ez ugyan látszott is rajta, mert sohase látta őt az ember tisztán, mint mondták, sohase volt mégis pénze. De ha látott az utcán egy kislányt, aki mezítláb járt, megállította az öreg­úr: – Hová mégy, édes lányom? Hát miért jász mezítláb? – Mert nincs, min venni papucsot. – No nesze. Vegyél rajta papucsot.”

Még egy anekdotaízű történet a Nagy Öregről: „Tragédia volt életének – írja naplójában Déryné –, hogy mindvégig tragikus színésznek tartotta magát, és becsvágya volt a komoly szerep, amely azonban a közönségnek nem tetszett. Egy ilyen nem sikerült drámai szereplés után ismét komikus alakot vitt színpadra, a közönség elborította tapsokkal, kihívásokkal. Jancsó elkeseredett, lábával tapodta a koszorúkat, és a tizedik kihívásnál leszólt a közönséghez: – Tegnap, midőn okos embert játszottam, kifütyültek. Ma, amikor szamarat játszottam, tapsolnak. Lehetne a közönség okosabb!”

Az első magyar komikus – Gyulai Pál nevezte így szépirodalmi művében – hetvennégy éves korában búcsúzott el a kolozsvári publikumtól. 1836-ban, negyvenhárom évi színészkedés után lépett fel utoljára a Csörgősapka című bohózatban. Hosszabb beszéddel akart elbúcsúzni szeretett közönségétől, de meghatottságában csak annyit tudott mondani: „Jó éjszakát!”

1845. december 2-án szélütés következtében „estvéli 6 órakor” életét bevégezte. Mindenét az akkoriban épülő Magyar utcai református templomnak hagyta. Az ő egész mindene – írja róla Gyulai Pál – csak bútorából, könyveiből és naplójából állott. Sírhantja a kolozsvári Házsongárdi temetőben található. Sírkövét, melyet egy „öreg tisztelője” emelt és látott el felirattal, örök időkre eltüntette az utókor közömbössége. De szülőfalujában születése napját megünneplik, halála évfordulóján is elmondnak emlékére egy közös imát, és a református templom udvarán levő, emlékét idéző kopjafája alatt mindig van koszorú, friss virág. 

„Sári mos a kútnál – írja naplójában. – Sohasem láttam gömbölyűbb karokat és domborúbb mellet, igazán gusztusos lány.” Nemcsak jó színész volt Jancsó Pál, hanem kitűnő megfigyelő is.

G. Szabó Ferenc