Káprázatos fényű volt Mátyás király palotája. Olasz földről hívott képfaragók, építőmesterek fáradoztak rajta. Aki ebbe a palotába belépett, tudta, hogy a magyar király szereti a művészetet, hogy a király ízlése finom, és nem sajnálja a pénzt attól, ami igazán megérdemli.
Annak a nagy hatalomnak és hírnek, melyet Mátyás egész Európában kivívott magának és nemzetének, külsőleg is méltó kifejezése volt a budai palota. Márványfalak, aranyozott szobrok, szökőkutak, nagy ügyességgel kirakott padlók ragadták meg a szemlélő figyelmét. A nagy trónteremben fogadta Mátyás idegen országok követeit. Egyébkor egyszerűen járt, de ha királyokkal, avagy királyok követeivel állott szemben, akkor bámulatba ejtette ragyogó öltözetével, kíséretének pompájával a vendéget.
Mondják, hogy egyszer a török császár követe a merő bámulattól nem tudott szóhoz jutni.
Ennek a palotának legfőbb ékessége az a rész volt, ahol magas polcokon bársonyba kötött, ezüst- és aranykapcsokkal díszített könyvei állottak.
Ötezer pompásabbnál- pompásabb kötésű könyv állott sorjában. Akkor tömérdek pénzbe került, s még a királyok között is csak a leggazdagabbak tehettek szert ennyi könyvre.
A könyvnyomtatás mesterségét csak akkor találták fel, a könyveket tehát íratni kellett. Az íródeákok hosszú évekig görnyedtek nehéz munkában, míg egy könyvet lemásoltak.
Mátyás király egy sereg íródeákot tartott udvarában, akik könyvek írásával foglalkoztak. Évenként harmincháromezer aranyat költött erre a célra.
Nem azért íratott könyveket, mert cifraságnak tekintette, hanem azért, mert szerette a tudományt, szívesen olvasgatott. Olaszországból behívott tudós férfiakat: Vitéz Jánost, Czezinge Jánost udvarába gyűjtötte, velük társalgott, tudományos dolgokról beszélt, mert ő maga is felért egy igazi tudóssal.
Micsoda nagy ember! A csatában lángeszű hadvezér, vakmerő hős; az uralkodásban bölcs, méltósággal és mérséklettel teljes; a tudósok között tudós; az egyszerű nép között jókedvű íródeák. Reá illik a római pápa mondása:
– Királyok királya.
És ennek a dicső uralkodónak, ki alatt a sokat szenvedett Magyarország aranykorát élte, oly korán kellett sírba szállania! Harminckét évi uralkodás után, alig ötvenéves korában halt meg a hatalmas király.
Megmérhette-e a nemzet e nagy veszteséget? Azok, akik a végső nyugalomra kísérték porhüvelyét, nem látták-e e kialvó nap után a nagy sötétséget, mely hazánk egén támadt?
Szegény köznép, neked volt talán a legtöbb okod őt siratni. Gyámolod kidűlt. Hányszor fog még unokád unokája is sírva felsóhajtani:
– Meghalt Mátyás király, oda az igazság!
