Ma már szinte a közösségi médián keresztül éljük mindennapjainkat. Egy gombnyomással a világ elé tárhatjuk a gondolatainkat, szabadságos élményeinket, hangot adhatunk a szeretteink iránt táplált érzéseinknek és az általunk nem kedvelt személyekkel, közszereplőkkel, jelenségekkel kapcsolatos ellenérzéseinknek is. Ma már egy-két billentyű lenyomásával földbe döngölhetünk olyan embereket, akiket még csak nem is ismerünk. Mindeközben építgetünk egy „kultúrát”, amelyet majd örökségül hagyunk a gyermekeinknek.
Talán többen is hallottak már a „cancel culture” kifejezésről, ugyanis alig telik el úgy egy nap, hogy valaki ne válna az áldozatává. Bár nincs rá egy igazán jó, közmegegyezéses magyar kifejezés, lefordítva az „elnémítás, kirekesztés kultúráját” jelenti, amely főként a világhálón terjed.
Talán a középiskolás történelemórákról emlékezetes az ókori Athénban bevezetett cserépszavazás, amikor a közösség dönthetett, hogy a nemkívánatos, a közrend számára veszélyesnek ítélt személyeket tíz évre száműzi a városállamból. A mai modern ember ezt a sok ezer éves hagyományt újította fel: a „cancel culture” az a jelenség, amikor valakit a társadalmi vagy szakmai közössége kiutasít soraiból az illető valamely megkérdőjelezhető, bántó megnyilvánulása, kijelentése vagy tette miatt.
A felháborodott tömegek bojkottálják az egyének közösségimédia-profiljait, illetve negatív hadjáratot indítanak az egyén által gyártott tartalmakkal és az őt támogató márkákkal szemben. Mivel az internet gazdaságában a figyelem, a nézettség gyakran egyenlő a pénzzel, egy ilyen bojkott komoly következményekkel jár.
Ez aztán folytatódik azzal, hogy nem látogatják az illető koncertjeit, rendezvényeit, nyilvános közösségi eseményeit, nem hallgatják meg a beszédeit, előadásait. A végső cél az illető karrierjének, társadalmi pozíciójának lerombolása.
Az Amerikai Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában például jellemzően a konzervatív, republikánus közösség tagjai esnek a „cancel culture” áldozatául a színes bőrűek, a nők, az LMBTQ-jogok kapcsán tett megnyilvánulásaik miatt.
Igaza van annak, aki azt gondolja, hogy ma nem ez a legégetőbb problémánk. Azonban ha megvizsgáljuk a jelenséget és főként azt, hogy mindez hogyan hat a felnövekvő generációkra, akkor már teljesen más a helyzet.
Egyre gyakrabban hallom: ma nehéz szülőnek lenni, de még nehezebb gyereknek lenni. Az elnémítás kultúrája gyakran félelmet kelt a fiataljainkban, azzal fenyegetve őket, hogy „te lehetsz a következő”. Ezért fontos, hogy megtanuljuk és megtanítsuk gyermekeinknek is, hogyan navigáljanak ebben az egyre furcsább virtuális világban.
Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor valakivel nem értettünk egyet, nyílt párbeszédet folytathattunk, hogy megvitassuk nézeteltéréseinket, vagy egyszerűen egyetértettünk abban, hogy nem értünk egyet.
Ma már ez nem így van. A kirekesztés kultúrája miatt a gyermekeinken egyre nagyobb a megfelelni akarás nyomása, ami meggátolhatja őket a személyiségük egészséges fejlődésében.
Úgy tudjuk, hogy szabadok vagyunk, hogy birtokoljuk a szabad véleménynyilvánítás jogát, de alig merjük vállalni a véleményünket, a világnézetünket a nagy nyilvánosság előtt.
Egy olyan kultúrában, amely elrettenti a gyermekeinket attól, hogy egészséges párbeszédet, konstruktív vitákat folytassanak nehéz kérdésekről, nekünk, szülőknek ellenjáratba kell kapcsolnunk. Ez leginkább abban nyilvánulhat meg, hogy nem hátrálunk meg a nézeteltérések esetén, otthonainkban toleráljuk a véleménykülönbségeket, amelyeket szeretettel és megértéssel meg lehet beszélni.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
(folytatjuk)
