A keresztények legszentebb imája, a miatyánk is tartalmazza azt az esdeklést, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – mert az embernek a civilizáció megjelenése óta talán a legfontosabb tápláléka a kenyér, legyen az barna vagy fehér.
Petőfi Sándor, a nemzet költője azt írta Fekete kenyér című versében: „De semmi az! csak add elém, anyám, / Bármilyen barna is az a kenyér. / Itthon sokkal jobb ízü énnekem / A fekete, mint máshol a fehér.”
Július végétől már vidékünkön is zajlik a kenyérnek való búza aratása, és látványnak sem utolsó, ahogy a hullámzó búzatengerben ide-oda úszkálnak az arató-cséplők, a kombájnok. Az idő is kedvező volt, jól haladt a munka, a termés jó, szép tiszta és száraz, megfelelő a jó minőségű kenyérliszt előállításához. Falunkban a mintegy 250 hektárnyi őszibúza-területnek augusztus elejéig a 95–98 százalékát learatták, tarlójában fúj a szél. A gazdák szorgoskodnak, főleg az Apor-major jár az élen, ott (két gabonakombájnnal) elsőként végeztek az aratással. Jó termést adtak a Nádor és a Nemere fajták, a hektáronkénti 6000 kilogramm átlagon felülinek számít, 13 százalékos nedvességtartalommal pedig jól tárolható a búza a fémsilókban az értékesítésig.
Megéltem azt az időt is, amikor az aratás még sarlóval, majd kaszával történt, aztán lóvontatású marokrakó géppel, utána kötöző aratógéppel történt. Aztán jöttek a C1, C2, C3, C4-es kiskombájnok, 1965 után az önjáró kombájnok, most pedig a Claas, Matador és más nagy teljesítményű arató-cséplő gépek végzik a munkát. Az elmúlt száz esztendő nagy technikai robbanást hozott a mezőgazdaságban is.
A kenyérnek való búza termesztése már nagyon rég megkezdődött, ez biztosította mindig a nép mindennapi betevőjét. Azt, hogy a kenyér miként és hogyan kerül az asztalra, manapság sajnos elég kevesen tudják, főként a városi lakosok.
A múlt század elején az akkori kis- és nagygazdák – termelők – igenis meg voltak elégedve a holdanként 12–15 mázsás terméssel. A Bánkuti és a Csenádi fajták voltak használatosak mifelénk évtizedeken át.
Erdélyben régóta – és bármilyen technológiával – biztosítva volt a lakosság kenyere. Fehéren vagy feketén, bőségesen vagy szűkösen, de errefelé mindig a saját kenyerünket ettük. A székely ember szereti is, még a kenyeret is kenyérrel eszi, és a mostani gazdaságok az új, bőtermő fajtákkal, korszerű technikákkal ugyanvalóst megtermelik neki, semmiképp nem szorulunk rá arra, hogy a más kenyerét együk. Csak a buta és felelőtelen emberek – akiknek az elődei nemrég még nem késsel, hanem cérnával szelt kenyeret fogyasztottak gyorsan és jó étvággyal – szokták megjegyezni (elég sokszor), hogy román kenyeret eszünk...
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
