Érdemtelenül mondja az erdővidéki ember, hogy ez a vidék elmaradott, ugyan több tekintetben is igaza van, de az itt teremtett értékek okán méltó helye van Háromszék, Székelyföld térképén. Ezt vallja a középajtai Simon pedagógus házaspár, akik szívükön viselik a település gondjait.
A szárazajtai Bartha Erzsébet 1954-ben végezte a székelyudvarhelyi tanítóképzőt, onnan kapott kinevezést Középajtára, ahol egy évet tanított, utána hazament szülőfalujába, és ott folytatta hivatását tizennégy évig. Első férjétől elvált, majd férjhez ment a Lövétén tanító, középajtai származású Simon Áronhoz, tizennégy esztendő múlva onnan költöztek haza Középajtára a szülői házba. Simon Áron a helyi iskolánál, felesége az óvodánál kapott állást, onnan ment nyugdíjba, de ezzel nincs vége a tanítói pályafutásának, ha helyettesítőre van szükség, még mindig beugrik egy-két napra. Arra kértük őket, meséljenek hivatásukról, otthonukról.
Kevés a gyermek
Simon Áronné: Ez a falu olyan volt, hogy vasárnap az asszonyok összefogódzkodva mentek a templomba, az egész utca széltében tele volt templomba indulókkal. És amikor mentek haza, ugyanúgy. Kilestem az ablakon, s úgy néztem ezt a vonulást, mert akkoriban nekünk, pedagógusoknak nem volt szabad menni az istenházába. Az emberek szerették a falujukat és segítették egymást. Mindig büszke voltam erre a falura, mert itt kezdtem a pályafutásomat, de most nagyon megváltozott, tönkrement, már nem a régi.
Soha nem szűntünk meg pedagógusnak lenni, tettük a dolgunkat, mert szerettük. Akkoriban, amíg tanítottunk, ünnepségeket szerveztünk, színdarabot rendeztünk, különböző mulatságokat, és mindig tele volt a kultúrház. Manapság alig van valami esemény, és akkor sem igen mennek az emberek. Kevés a gyermek, most egyetlen óvodás csoport van, de amikor én tanítottam, harmincegy gyermek volt a csoportomban, már alig bírtam. Kint volt a véce az udvaron, a takarító csak éppen kiseperte az óvodát, a többi az enyém volt. Most olyan óvoda van Középajtán, hogy városon sincs hasonló.
Akinek munkája van, az dolgozik, sokan ingáznak, naponta negyven-ötven személy utazik Brassóba, főleg a fiatalemberek. Reggel hatkor mennek dubával, mikrobusszal, és este hétkor jönnek haza. Külföldön is sokan vállalnak munkát, az ott keresett pénzből itthon házat építenek. De már nem olyan Középajta, mint volt.
Az erdővidéki ember úgy tartja, hogy ez a vidék lemaradott, ez sajnos a mi falunkra igaz, de Erdővidéknek is van olyan része, amely nem maradt le. Baróttól felfelé, Bardocon, Fülében rend van, egyforma hidak, szabályos sáncok, gyönyörű házak. Visszaemlékszem, ezek a falvak le voltak maradva, és most az égben vannak, mert olyan a vezetés.
Ötven éve zenél
A 82 éves Simon Áront egész Erdővidéken ismerik, 1983-tól vezette a helyi fúvószenekart, nemrég átadta tanítványainak, de nélküle még egyszer sem muzsikáltak. Zenekedvelő ember, a református egyház dalárdáját is ő vezette, sajnálattal mondja, hogy az néhány éve megszűnt.
Simon Áron: A valamikori pionírszervezetben minden pedagógus parancsnoka volt egy osztagnak, és ott használtunk kis kürtöket és dobocskákat, azokkal foglalkoztam kezdettől, és aztán ráragadt az egyéb. Ötven éve zenélek, a középajtai zenekar több mint száztíz éves, 1909-től folyamatosan működött, nagyon kevés kihagyással. Az a zenekari tagunk, aki most 87 éves, akkor is fújta, amikor a háború alatt úgy volt, hogy megszűnik. Ha jól összegyűlünk, akkor tizenöten vagyunk, a fiatalok itt-ott dolgoznak, ritkán tudnak jönni, inkább csak akkor, ha helyben zenélünk, de mi nyolcan oda megyünk, ahova hívnak. Fellépünk falunapokon, ünnepélyeken, március 15-én, zenélünk temetésen, ha szólnak, megyünk, ez a kötelességünk.
Középajtán, miként a többi erdővidéki faluban is, mindig élen jártak a pedagógusok a közösség- és kultúrateremtésben. Elég megemlíteni Kubánda Gizella tanítónőt, népnevelőt, a Keszeg tanító házaspárt, s bár Simon Áron és felesége pedagógusi pályájuk utolsó harmadában költöztek Középajtára és rövidebb ideig voltak a helyi tantestület tagjai, mint említettek, ők is jócskán kivették részüket a közösségteremtésben.
