Az Úz völgyébe 1944. augusztus 26-án törtek be a szovjet csapatok, a román átállást követően szinte rázúdultak a magyar határvédelemre. A védelmi rendszer első vonalában, mint elővéd, a 17–18 éves fiúkból álló 11. székely határőr zászlóalj kapta az első csapást. Nagyon sokan estek el közülük. Történelmünk rovatunkban tegnap Szabó József János hadtörténész Az Árpád-vonal. A Magyar Királyi Honvédség védelmi rendszere a Keleti-Kárpátokban, 1940–1944 című, a budapesti Timp Kiadónál 2002-ben megjelent könyvéből közöltünk részletet. Ezt folytatjuk most – a szerkesztőség alcímeivel –, jelezve, hogy a tanulmány megírásához a szerző felhasználta lapunk volt főmunkatársa, Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című kötetét és azonos című dokumentumfilmjét, valamint az általa a témában összegyűjtött anyagot.
Az Úz-völgy védelmét nem csak az erődszázad látta el. A völgy védelmi rendszerét vizsgálva még az is kimondható, hogy nem ott volt a fő ellenállás vonala, mert a terep alkalmatlan arra a taktikára, amit az erődszázadok kiképzésük során gyakoroltak. A magas hegyek, a szűk völgyek, horhosok, szakadékok nem teszik lehetővé a gyakori ellentámadáson alapuló védelmet. Ezért a fő ellenállás vonalát hátra, az Aklos csárdához tették. Ott épült ki a 26. határvadász zászlóalj körkörösen védhető támpontja, amelynek szárnyait több kisegítő szakasz- és századtámpont zárta le. A szovjet megkerülő osztagok felszámolására a zászlóalj támpontja mögött további két zászlóaljnyi erő állt készenlétben. A visszaemlékezők mind hullámzó harcról beszélnek augusztus 27-től szeptember 11-ig, a visszavonulás megkezdéséig. De hát éppen a hullámzó harc volt az akkor modernnek számító védelem lényege!
Harcok az Aklosnál
Az Aklos csárda közelében lévő védelem erőiről képet kapunk Kovács Sándor elbeszéléséből:
„Aklosnál az orosz páncélosok ellen már sikerült bedobni a páncélöklöt (Faust), így a védekezés eredményesebb volt. Feltehetőleg az oroszok ezért nem küldték előre tankjaikat, helyette inkább gerillaharcokba bocsátkoztak.
Az erődszázad életben maradt legénységének egy része már 12 órakor Aklosra vonult vissza a főúton Némay százados vezetésével, ahol egyesültek az ott lévő alakulatokkal. Egy másik részük a Sajhavas felé vonult vissza, éppen csak sikerült elkerülniük a bekerítést. Ezek a csapatmaradványok 27-én Némay vezetésével visszavonultak Szentmártonba, ahol augusztus 30-ig pihenőben voltak, újraszervezés alatt, majd 30-án bevetették őket a Rugáttető térségében folyó harcokban, ahol szeptember 10-ig harcoltak, de akkor már századparancsnokuk Molnár zászlós volt, aki el is esett azokban a harcokban. (…)
A német vonal az Orjos patakánál húzódott, kb. egy század katona védte csak, könnyűfegyverekkel felszerelve. Velük átellenben a Csécsénytető, Havasútja, Rugáttető, Szállás, Radován, Györötszege, Papszege, Harukály, Hurrogató, Békástöve, Kecskéstető közötti frontszakaszt Radnóczy ezredes parancsnoksága alatt kb. két zászlóalj védte. Tüzérségi támogatást a Szentmártonban, Bánkfalván, Csíkszentgyörgyön elhelyezett és álcázott ágyúk nyújtottak. Besegített a Gyimes–Gyergyó–Brassó között cirkáló páncélvonat tüzérsége.
Az Aklos csárda és a Kati csárda közötti 12 kilométeres részen néhány napig mozgóharc alakult ki. A hely többször gazdát cserélt. Konkrét adatokkal bizonyítható, hogy Kőkeresztnél és Aklosnál az oroszok ittasan támadtak, másként parancsnokaik nem tudták őket rávenni a támadásra. Halmokban estek el, mégis megpróbálták a lehetetlent. Onnan a magyar egységek csak akkor vonultak vissza, amikor Csobányos felől a bekerítés veszélye fenyegetett.
Az Egerszeg nevezetű patak szádájától a völgy kiszélesedik, így az oroszok a bal szárnyon kihúzódtak a Dránicás nevű helyen keresztül a Lesőd tetejére. Ott állították fel a tüzérségüket, amelyeket lánctalpasokkal vontattak fel. Onnan már könnyen lőtték Györötszegét, a Rugáttetőt, a Paphegyét és a Kecskéstetőt. Ekkor már partizánharcot folytattak, és előőrseik igyekeztek beékelődni a hovatovább ritkuló német–magyar védelembe.
Sajnos, a német légierő már nem tudott segíteni. Elesett Brassó, Sepsiszentgyörgy, ezzel veszélybe került a magyar jobb szárny. A német és magyar erők szeptember 10-ig szívósan védekeztek, majd fokozatosan feladva a Rugát-, Kecskés-, Szellő- és Csellengér-tetőt, 11-én hajnalban elvonultak Székelyudvarhely irányába, feladva ezzel Székelyföld nagy részét. (A német „Dél” hadseregcsoport parancsnoksága szeptember 10-én rendelte el Székelyföld kiürítését.)
Az utolsó magyar ellenállás a Rugáttető és Csíkszentmárton között a Nagyárnyékalja nevű helyen volt, ahol egy magyar század két páncéltörő löveggel biztosította a visszavonulást szeptember 11-én hajnalig.
Feltartóztatás
Néhai Csillag Lajos, aki a Mátyás király erődben (a Csuklyánka-tetőn) nehézpuskás volt (…), elmondott nekem mindent szóról szóra, az Úztól Szentmártonig és onnan Szászrégenig (…). „Az Úz völgyét Csíkszentmártontól 33 kilométer választja el. Ezen a 33 kilométer távolságon vívott harcokban a magyar veszteség 2000–2500 fő, melyből több mint 200 tiszt és altiszt. A német oldalon a veszteség kb. 120 tiszt, altiszt és legénység. Ami az orosz veszteséget illeti, a szomszéd román falvakból összegyűjtött adataim szerint a következő: 20–22 harckocsi, 16–20 szállító gépjármű, 10–14 különböző löveg, 30–35 géppuska, illetve golyószóró, 18 aknavető, 10–15 ezer halott, sebesült, illetve eltűnt.
Bármilyen szemmel nézzük is, csodálatra méltó, hogy ezek a kis létszámú, rosszul felszerelt magyar és német alakulatok hogyan tudták feltartóztatni augusztus 26-tól szeptember 11-ig az orosz előrenyomulást, amikor azok 30–50 tankkal és más páncélos járművel, illetve 18–25 ezer katonával támadtak.”
A román átállást követően a határ közelében foglalt védőállást a 11. székely határőr zászlóalj 4. nehézfegyverszázada. A málnási Páll Samu a nehézfegyverszázadban a páncéltörő szakasz lövegkezelője volt. Így emlékszik a szovjet betörésre:
(…) „10 óra lehetett, amikor megérkezett egy tank, nagy ágyúkkal a tornyában. Volt egy borbély közöttünk, Török bácsi, aki elkiáltotta magát: Németek! Heil! Odaszaladt hozzájuk, de azonnal el is fogták, mert oroszok voltak. Ez tőlünk 30–50 méterre lehetett. Kiss hadapród volt a parancsnokunk, aki kiadta a tűzparancsot. Mi rá is lőttünk, de az annyit ért, mint a falra hányt borsó. A mi kicsi páncéltörőinkkel lőttünk erre a hatalmas alkotmányra. Nekünk fordították az ágyút, s bumm. A hegy oldalába lőttek, s onnét a szikla s a föld kezdett leomlani, s akkor menekülés. Sapka nélkül, szinte ruha nélkül, neki a hegynek. Onnét visszakerültünk az Úz-völgyi kaszárnyáig. Egy jó fél óra, óra múlva a kaszárnyánál voltunk. Addig nem jöttek az oroszok.
Egy órára rá először egy tank jelent meg, azután jöttek a többiek, meg sok gyalogos. Ellenállás volt, de az oroszok fölényben voltak, úgyhogy nekünk pucolni kellett. Pontosan nem tudom, hányan lehettünk. A 34-esek voltak a kaszárnyában, meg mi a határőrség. Menekültünk. Akkor még út sem volt. Alig tudtunk felmenni a páncéltörő ágyúkkal. A lovak, mintha érezték volna, hogy menekülni kell, pedig előtte nehezen boldogultunk velük, nagyon kacifántos két ló volt. A vasúti talpfákon mentünk, a vicinális nyomán. Késő délután megérkeztünk Akloshoz, majd Idecspatakánál minket is beosztottak a védelembe.”
Az erődszázad helyzete
Az erődszázad katonái közül személyesen már senkivel nem tudtam beszélni. Sylvester Lajos kéziratai közül választottam ki Keresztes Andor csíkszentmártoni veterán visszaemlékezését, ami némi képet ad az erődszázad helyzetéről a szovjet támadás időpontjában. (…)
„25-én este szolgálatban voltunk a Csuklyánkán, s amikor éjfélkor lenéztünk azon a szoros völgyön, a határon túl Dormánytól felfelé az egész völgy tele volt kocsival, lehetett látni, hogy pislákolnak, világolnak, dübörgött minden. A zúgás felhallatszott. Reggel még kivittek munkára minket. A gyár is ment még, szombat reggel volt. 9–10 óra felé jött a parancs, hogy hagyjunk azonnal mindent, az állásokat el kell foglalni. Mire az állásokat elfoglaltuk, már a határt lőtték. Olyan rohamosan jöttek ott fel, hogy a tőkék a gatterban voltak, s az utolsó vonatra, aki fel tudott ülni, az felült, mert az Úz völgyében akkor sok nép volt. Egy bőröndöcskét, egy batyut a kézbe, a kicsi gyereket az ölükbe vették, úgy menekültek.
Az oroszok a laktanya előtt, a riadótéren és a gyárnál megállapodtak. Azt a teret teljesen befogták, oda harckocsi és mindenféle jármű felgyúródott. Az erődben felül voltak a páncéltörő ágyúk a homlokban, s mi pedig a hátuknál az aknavetőkkel. A páncéltörő ágyú nem sokat tudott lőni, mert ahogy észrevették az oroszok, nem volt tíz perc és kilőtték.
A gyártelep megtelt, mert az erőd felé nem tudtak jönni az aknazár meg a harckocsiakadályok miatt, ekkor elindult egy csapat ki a Mogyoróspatakán. De se lőszer nem volt, se semmi egyéb. Az aknavetőkhöz is csak ködgránát maradt, mindent ellőttünk már. Egy szépvízi tartalékos zászlós, Erőss Dénes tanító volt a parancsnokunk. Azt mondta: »Székelyek, ne hagyjátok!« De nem volt mivel lőni. A ködgránátokat is az oroszok közé lőttük. Parancsot kaptunk a visszavonulásra.” (…)
Hiányos felszereléssel
A 11. székely határőr zászlóalj egy százada és a nehézfegyverszázad az erődszázad előtt teljesített szolgálatot mint elővéd. Két százada az Úz völgye és a Csobányos közötti Magyarós-hegy tetején ásta be magát. A hegynek az első világháborúban komoly szerepe volt, többször gazdát cserélt. Aki a Magyaróst birtokolta, az ellenőrzése alatt tartotta mind az Úz, mind a Csobányos völgyét. Ebből a megfontolásból került a hegyre a hegyi ágyús üteg és a két határőr század. A szovjet támadás a völgyekben igyekezett teret nyerni, a magaslatokkal nem sokat törődtek. (…)
Jól kiépített, ám gyengén felszerelt erőd várta az orosz támadást az Úz völgyében. A Csuklyánka-magaslat köré épített erőd biztonságosan zárta le az Úz völgyéből Csíkszentmárton felé vezető egyetlen járható irányt, gyalogos csapatokkal azonban a Rácpatakán és a Sóvetőpatakán keresztül megkerülhető volt. Az erődben kevés volt a fegyver, a lőszer. Bár a harckocsikkal járható irányokat műszaki zárással kitűnően lezárták, az csak akkor ért volna valamit, ha megfelelő mennyiségű és hatásos páncéltörő tűzrendszer egészíti ki.
A gyalogsági és nehézfegyverekhez hiányzott a több napra elegendő lőszer. A visszavonulás útját az Úz völgyében előkészítették ugyan, de a visszavonulást fedező, az ellenség üldözését megakadályozó aknákat nem. Az Úz völgye védelmi rendszerét nem csak a Mátyás király erőd jelentette. Az Aklos csárdánál a 26. határvadász zászlóalj körkörösen védhető támpontja zárta le a völgy kijáratát, s mint az a visszaemlékezésekből kiderül, mindaddig eredményesen, míg tábori csapatokkal meg tudták akadályozni a megkerülésüket.
