Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Honnan hová?
Kétségtelen, hogy az 1989-es rendszerváltás óta Parajd hosszú utat járt be. Amint azt korábbi riportunkban írtuk, jól láthatóan „szétfejlődött” a „régi” és az „új” központ.
A korábbi főtér – amelyet akár „szakrális övezetnek” is nevezhetnénk, hiszen három felekezet négy temploma és a valamikor létezett polgári életformára emlékeztető, a múlt századforduló táján emelt néhány épület zárja körbe az egykori, ma parkosított piacteret – egy letűnt korszak lenyomata, és megteremti annak jövőbe való átívelését. A bucsini elágazástól kezdődő új központi övezet, amely a mai valóságos „piactér” a kellő ízléssel kialakított butiksor révén, balra lekanyarodva az országútról megmutatja a két fő-fő attrakciót, amelyből a település él és fejlődik: a bányát – pontosabban annak bejáratát – és a szabadtéri strandot. Ami aztán tovább következik – a rosszul elképzelt és mozaikosan megvalósított üdülőövezet –, az nem egyéb építészeti paródiánál, amely esetleges anyag- és formahasználatával a dél-amerikai nyomornegyedekre, a favelákra emlékeztet, és egyáltalán nem kelti azt az illúziót, hogy itt üdülni és pihenni lehet.
A régi központot a meglévő és érzékelhető koncepció mentén tudta fejleszteni az önkormányzat, illetve az egyházak, és ehhez a hangulathoz jórészt képes volt illeszkedni e helyen a magánszektor is. Viszont ahogy haladunk tovább az országúton, és a bánya, illetve a fürdő felé kanyarodunk, egyre inkább érzékelhető az a fajta igénytelenség, amely túlnyomórészt a vállalkozók és a hivatalok engedékenységéből eredeztethető. Semmiféle koncepció nem vezérli az itteni építkezéseket, minden tulajdonos igyekszik maximálisan kihasználni a telekadottságokat. Úgy tűnik, hogy mindent felülír a gyors haszonszerzési szándék.
Pedig akár egy jól átgondolt terv mentén létrejöhetett volna egy olyan fürdőtelep, amely messze földön híressé teszi Parajdot az esztétikai és a fürdőélmény által egyaránt. Ahogy történt a szomszédos Szováta esetében, amely szintén a só és a sós víz révén prosperál. Vagy úgy, ahogy történt Homoródfürdőn, ahol a borvízzel és a természeti, illetve a domborzati adottságokkal sáfárkodnak ügyesen. Érdemes megállni itt pár szóra és felidézni mind a két székelyföldi üdülőhelyet.
Jó példák
Nyilvánvaló, hogy a szovátai Telep azért lehetett sikeres építészeti szempontból, mert a 19. század utolsó harmadában 25–30 év alatt épült ki olyan vállalkozók és építészek jóvoltából, akik akkor képesek voltak hasznosítani a helyi kivitelezési, anyag- és formahasználati hagyományokat, a közelben fellelhető anyagokat. Szovátafürdőn ölt testet, csúcsosodik ki a hagyományos székelyföldi építészet, ezek közül is a maros- és udvarhelyszéki népi stílus. Számottevő eredménnyel járt a jeles marosvásárhelyi városépítő polgármester, Bernády György ottléte – a Bernády-villa ma is etalonnak számít –, és a letűnt Osztrák–Magyar Monarchia ódon báját a birtokba lépő új tulajdonosok és ingatlankezelők sem tudták, de nem is akarták megbontani az impériumváltást követően. A két világháború között is töretlenül fejlődött a szovátai fürdő.
Nyilvánvaló, hogy bomlasztóan hatott a szocializmus idején felépült szállodasor, amely úgy viselkedik, mintha nagyipari futószalagra helyezné az üdültetést és a gyógykezelést. Nagy szerencse, hogy ezek a monstrumok a fürdőövezet szélén helyezkednek el. Az 1989-es fordulat után itt is jelentős épített bűnöket követett el a magántőke, de a sok apró beavatkozás nem annyira vészes. A központi övezet, a heliotermikus tó és az arculatot formáló jellegzetes épületek ma is dominánsak, gazdag a növényzet, és a kifogásolható építmények akár úgy is felfoghatók, mint eltávolítható szennyeződések.
A másik imént említett és viszonylag közelben elhelyezkedő példa Homoródfürdő. Szerencséje – amelyből valós erényt kovácsoltak az újabb demokrácia idején –, hogy az épületek többsége és a terület jelentős hányada egyetlen vállalkozás tulajdonába került. Érvényesíteni lehetett egyfajta vezérelvet, amely igényli a „tájbarát” építészek alkotókedvét, hogy bebizonyítsák, akár egy főútvonal mentén, alig néhány hektárnyi területen is lehet olyan komplexumot kialakítani, ahol négy évszakos üdültetési tevékenység folytatható anélkül, hogy a zsúfoltság látszatát keltenék.
Esztétikai érzék kellene
Ezek a szép és jó példák egyáltalán vagy csak nagyon keveset hatottak a Parajdon építkezőkre. Talán parkosítással, bizonyos színek és anyagok betiltásával lehetne valamit „igazítani” az összhatáson, de ahhoz, hogy valóban „élhető” fürdő- és üdülőövezet jöjjön létre, több évtizeden át tartó következetességre és erős kézre lesz majd szükség. A szigor által a helyiek és a mindenkori vendégek csak nyerhetnek.
A gyógyászati potenciál megfelelő szintjének kialakításához esztétikai érzék és környezetbarát hozzáállás is szükséges. Így lesz a hely igazán emlékezetessé, és így válik teljes értékűvé.
Ha túllépünk az idehonosodott balkáni igénytelenségen és a merkantilista szemléleten, eljuthatunk abba a kegyelmi állapotba, amikor a székely ember felmutathatja önnön építészeti zsenijét. Mert van ilyen. Főleg akkor, ha hiszünk benne, ha engedjük kibontakozni azt a teremtésvágyat, amely valóban a miénk, még akkor is, ha az arctalannak hitt technicista és posztindusztriális 21. században járunk, amely azonos stílusjegyeket kíván felmutatni minden délkör mentén.
Gazdasági élet
Az ezredforduló idején – 2001 augusztusában – Sepsiszéki Nagy Balázs még viszonylag élénk gazdálkodásról számolhatott be. Az eltelt húsz esztendőben jóval szerényebbé váltak itt is a szántóföldi növénykultúrák. A burgonya és a gabonafélék termesztése visszaszorulóban. Sokat elárul például a gyümölcstermesztésről, hogy – bár léteznek bőven háztáji kertek – a határ 9643 hektárnyi mezőgazdasági összterületéből mindössze 2 hektáron található telepített gyümölcsös. A községközpont 3500 főnyi lakossága – leszámítva a tömbházlakókat, a lakóingatlannal és földbirtokkal nem rendelkezőket, illetve a valamilyen foglalkozás gyakorlása végett betelepedetteket – összesen 1444 családi gazdaságot tart fenn. Ezek közül 116 rendelkezik valamilyen céges formával. Összesen 9 farmszerű gazdasági egység működik, amelyek közül egy foglalkozik jelentősebb területen növénytermesztéssel.
Újdonság az ezredforduló óta, hogy a 2001/1-es törvénnyel visszakerültek a tagsághoz a közbirtokossági területek, ami Parajd esetében 1303 hektár. Ez nem számít túl jelentősnek, hiszen a jóval kisebb népességű Alsósófalvának ugyanekkor 1272, Felsősófalvának 906 hektár közbirtokossági erdő- és legelőterülete van. Korábban, ha erdei munkát, fakitermelést vállaltak a parajdiak, azt többnyire nem a saját területükön végezték, hanem a szomszédos Marosszéki Közbirtokosság területén, illetve más sóvidéki és gyergyói települések erdőségeiben.
A múlt század elején a fakitermelési és faipari fellendülést a vasút közelsége segítette, s a kisvasutak is a szállítás megkönnyítésére épültek ki abban az időszakban. A fakitermelést és -feldolgozást többnyire más vidékekről származó, kolozsvári, illetve budapesti cégek végeztették a bérelt vagy árverésen elnyert, tarvágásra szánt területeken. Ezek a vállalkozások nem minden esetben voltak sikeresek. A Haffner-féle gyufagyár Kolozsvárról telepedik Parajdra, és 1866-tól 1899-ig működik itt; a gyár fénykorában – az 1880-as évek közepén – 100–120, felbomlása idején 40 dolgozója volt. A gyáralapító fia Kolozsvárra költöztette vissza az üzemet, ahová 35 környékbeli szakembert vitt magával.
Nem sikerült falvakra lebontva friss adatokat szereznünk a haszonállatok számáról. Ebben az évben – az öt településen, beleértve Bucsint (itt napjainkban három családi gazdaság működik), Békástanyát (48), Alsósófalvát (610) és Felsősófalvát (550) is – 1107 szarvasmarhát, 5578 juhot, 556 kecskét, 572 sertést és 114 lovat tartanak. Két évtizeddel ezelőtt – a 2001 januárjából származó adatok szerint – Alsósófalván 298 szarvasmarhát, 203 lovat és 1423 juhot számoltak, Felsősófalván 235 szarvasmarhát, 123 lovat és 960 juhot, Békástanyán 124 szarvasmarhát, 25 lovat és 63 juhot, ugyanakkor a községközpontban 274 szarvasmarha, 231 ló és 1220 juh volt a gazdák tulajdonában. Ennek alapján – számoljuk csak azt a három haszonállatot, amelyre mind a két időpontból létezik megbízható adat – 2021-ben a marhafélék száma 931 (18,9 százalékos növekedés), a lovaké 582 (80 százalékos csökkenés), a juhoké 3666 (52 százalékos növekedés).
Húsz évvel ezelőtt egy 46 ágyas szálloda és 250 kiadható vendégszoba állt rendelkezésre. A koronavírus-járvány előtt a becslések szerint Parajdon egyazon időben 1100 vendéget tudtak elszállásolni. Folyó év júniusában a turisztikai minisztérium által engedélyezett és minősített, turistáknak kiadható ágyak száma 1636 volt.
A járvány nem okozott elszegényedést
A polgármesteri hivatal illetékes osztályán arról is érdeklődtünk, hogy az idegenforgalom jelentős visszaesésén túl még milyen nehézségeket okozott 2020 márciusa és 2021 májusa között a járvány. Voltak-e, vannak-e tartós szociális problémák? Hiszen községi szinten 1200 fő lehet a roma lakosság száma, Parajdon 800 lélek körül – az össznépesség mintegy 20 százaléka –, akik nyelvileg és kulturálisan nem különülnek el teljesen.
A gáborcigányok közössége zárt, tagjainak egy része – 59 fő – a saját dialektusát határozta meg, amikor anyanyelve iránt érdeklődtek a kérdezőbiztosok a korábbi népszámlálás alkalmával (2011). A vallásuk is sajátos, általában valamelyik újkeresztény kisegyház híveinek vallják magukat. A magyar ajkú „házicigányoknak” a községközpontban két csoportja különböztethető meg: református és római katolikus vallású, bár a hitüket nem gyakorolják olyan rendszerességgel, mint a magyar többség. Általában a keresztelési és a temetési szertartásokat igénylik a lelkészektől. Lakóhelyüket illetően is részben külön élnek a Baromtér, a Cigány és a Bábirkó utcában, illetve a Bánya utca Alsósófalva felőli végében.
Az öntudatos és munkaszerető rétegük felelősségteljesen él és dolgozik, általában Magyarországon és Nyugat-Európában vállal szezonálisan munkát, aminek az évek során az lett az eredménye, hogy egyre nagyobb, ám igénytelen kivitelű családi házakat építenek és viszonylag rendezett életmódot folytatnak, nem okoznak konfliktushelyzeteket a községben. Egy kisebb csoportjuk idehaza végez különböző alkalmi munkákat, de a hagyományos kézműves-foglalkozások gyakorlása körükben már nem jellemző. Főleg a mezőgazdaságban és az építőiparban igénylik a munkájukat.
Az évek során az alanyi jogon vagy rászorultság alapján járó segélyek száma érezhetően megcsappant: 2016–2017-ben 215 család kapott szociális támogatást, 2018–2019-ben 140, 2020–2021-ben pedig 90 család. Aki tehette, a járvány idejét is munkával töltötte, és a fokozott óvatosság kedvezett, hiszen az utazási korlátozások következtében több hónapon át tartózkodhatott külföldön.
Az egyik kiválóan működő tevékenységi terület az építőipar volt 2020-ban, és az maradt ebben az évben is. A vendégek elmaradtak, és a vendéglátóhelyek tulajdonosai hozzáláttak a felújításhoz. Ilyen szempontból nyert is a község, hiszen magasabb minőségi követelményeknek képesek eleget tenni. Az építkezési hajlandóságot jól szemléltetik a kiadott engedélyek: 2017-ben községi szinten 14, 2018-ban 18, 2019-ben 13, 2020-ban 14, idén 13 építkezést engedélyezett a helyi önkormányzat.
A községben van becsülete a székely kapuknak – erről meggyőződhetünk egyszerű szemlélődés révén, de ezt hangsúlyozta Nyágrus polgármester és Szász Tibor András felsősófalvi református tiszteletes is. Parajdon 48, Felsősófalván 13, Alsósófalván 67, Bucsinban 1, azaz községszinten összesen 129 darab van belőlük.
Megőrizhető-e, alakítható-e a településkép?
Nyágrus László polgármester elmondja, hogy az „új idők” sok változást hoztak. Rosszat és jót egyaránt. „Annak idején sokat töprengtem magam is azon, hogy milyen kaput készíttessek a saját házam elé. A székely kapu mellett döntöttem. Egy ilyen hibrid településen azonban ez ma már nem várható el. A komfort, a feltűnési vágy, egymás utánzása is komoly tényező. Akikben benne él az őseink, a hagyományaink iránti tisztelet, az minden bizonnyal ragaszkodik a szép és autentikus formákhoz. Én úgy látom, hogy a fiatalok közül is többen így gondolkodnak. A község rendezési terve is a hagyományokhoz igazodik, három háztípust ajánl, amelyek elfogadhatók. Ha nincsenek is Parajdon épen megmaradt hagyományos utcák, házsorok, de van egy-egy kiemelkedő szépségű régi ház és porta – a Zsögödi falurészben például, de vannak ilyen részek Alsó- és Felsősófalván egyaránt. Ami ez idáig nem sikerült a korábbi vezetésnek, az a tájház.”
Van a művelődési házban egy több ezer darabos néprajzi gyűjtemény. Ugyanitt, de magánembereknél is fellelhetők a bányászat korábbi tárgyi emlékei, amelyek muzeális értékkel bírnak. Nyilvánvaló, hogy fontos a sókészlet és annak bányászása, illetve hasznosítása, és ugyancsak fontos, hogy legyen a bányászatnak is egy kis múzeuma. Ahogyan a fafeldolgozás múltját is fel lehet idézni, illetve azt a szőttes- és varrottaskincset, amely magángyűjteményben, történetesen Kelemen Magdolna nyugdíjas pedagógus jóvoltából maradt fenn. Marosvásárhelyi ismerősünk hívta fel a figyelmet arra, hogy a kultúrház és a református templom közelében áll még az a régi ház, amelyben Áprily Lajos és szülei éltek egy ideig. Akár ide is el lehetne helyezni egy emléktáblát, a költő legendáriumát bővítendő. A tájházat pedig ki kell választani a még meglévő régi épületek közül, talán meg lehetne valamelyiket vásárolni, de az sem ártana az ügynek, ha könnyen látogatható üres telekre – amennyiben sikerül egyet megszereznie az önkormányzatnak – olyan hagyományos épületet emelnének, amely a múzeumi funkciók mellett élettel telt foglalkoztatóházként is működhetne. A szándék megvan. Itt is lehet úgy alakítgatni a folyamatokat, hogy képesek legyünk minél többet meríteni a múltból, és megtartva felmutatni azt a jövő nemzedékek és a mindenkori ide látogatók számára.
Simó Márton
