A szeptember első vasárnapján Köpecen leleplezett fekete márványtábla Kamenitzky Etelka (1875–1958), írói nevén Ádám Éva író, lapszerkesztő és riporter előtt tisztelgett, aki fiatalon megjárta az első világháború poklát, a még ma élő unokák számára is emlékezetesen hangzó Galíciát, s utána sok elszántsággal és akaraterővel, veszedelmekkel küzdve az észak-olaszországi harctereket. Jegyezte az eseményeket, felkereste az ott küzdő székelyföldi és erdélyi katonákat, akik koruknál fogva gyerek-emberként lettek a Brassói Magyar Királyi 24-es Gyalogezred kiskatonái, akárcsak e sorok írójának édesapja 20 éves korában. A tábori postára, a vöröskeresztre és személyes ismerőseire támaszkodva tudott hírt adni az itthon maradottaknak gyermekeikről. Ennek az önkéntesen vállalt hősies szolgálatnak részese volt szülőföldje is, az általa nagyon szeretett Erdővidék és édesapjának bányászfaluja, Köpec. Megrendítő az a helyzetkép, melyet leírt a Hadak útján – Az Olt partjától a Piaveig c. emlékezetes és mára már könyvritkaságképpen emlegetett kötetében (Budapest, 1936). Nacionalista felhangú kötetnek már csak azért sem lehet nevezni, mert a monarchia 24-es gyalogezredében a frontokon egymás mellett teljesített parancsot a székely fiúkkal együtt a háromszéki román és szász kiskatona is, akikkel a harctereken Kamenitzky  Etelka is találkozott.

Templomi mementó

Nagy Károly Kázmér református lelkipásztor Ézsaiás próféta könyvéből vett máig aktuális igehely (62 r. 10–12) üzenetét értelmezte a helyi műemlék templomban, az erős istenhitben való kitartó újrakezdésre biztatta híveit, utalva a nap ünnepeltje, Kamenitzky Etelka áldozatos személyiségére is. Istentisztelet után az érdeklődők az író lakóházánál (Fő út 363. szám) történő emléktábla-avatóhoz vonultak. Tánczos Előd brassói, köpeci lakosként készséggel rendezte a tulajdonában levő egykori Kamenitzky-ház arculatát, melyen helyet kapott az emléktábla. A mementó költségeit áldozatos lélekkel a köpeci születésű nagytiszteletű Nagy Levente nyugalmazott református lelkipásztor állta, aki papi palástban, választott bibliai versével fejtette ki, hogy „emberhez méltó magatartás a csendes és méltó emlékezés, amitől távol áll minden egyfajta magamutogatás. Minden emlékezés-gondolat önbecsülésünknek a fokmérője, meglátása és felismerése történelmi szerepünknek, küldetésünknek. Annyi lehet a jövő ígéretének záloga, amennyi értéket át tudunk örökíteni a múltból a jövendő generációinak lelkébe. Ezért kell és érdemes emlékezni. Ennek a munkának a szükségességében lelki-szellemi biztatónk volt a Háromszék napilap, s annak munkatársa (e sorok írója – szerk. megj.), mindkettő évtizedek óta vállalta az íróasszony emlékének ébrentartását nemcsak szülőföldjén, hanem a múltunk ismerete iránt érdeklődő magyar olvasóközönség számára is”. A táblaavatón felcsendült a református világtalálkozó himnusza, énekelt a helyi egyházköz­ség énekkara Nagy Adél tiszteletes asszony vezetésével, Vörösmarty Mihály alkalomra választott versét Kovács Aletta mondta el, a helyi egyházközség és Benedek-Huszár János, Barót város polgármestere elhelyezték a kegyelet koszorúit.

Veszett-utas családtörténet

A köpeci nagyasszony túl azon, hogy író volt, szerkesztő és riporter, lelke mélyéig magyar is, pedig lengyel földi gyökerekkel rendelkezett. Kamenitzky Etelkán kívül nem ismerünk még olyan tollforgató asszonyságot széles e Kárpát-kanyarban, aki olyan igazul írta volna meg a román hadsereg 1916. esztendőben történt bevonulásának elképesztő következményeit, a menekülést és a garázdaság-pusztítás részleteit, mint ő. A Kamenyitzky család erdélyi őse, Kamenitzky János (sz. 1678) katonaként került Csíkországba, madarasi és szentegyházi jegyzőként dolgozott, fia, Péter innen került az ő Péter fiával együtt Balánbányára, és ott ismerkedtek meg a bányászattal mint jobb kereseti lehetőséggel. Második gyermeke, Kamenitzky Benedek (1840–1915) Offenbányán végezhetett bányászati képzést, Borszéken telepedett meg a lignitbánya kötelékében. Greguss János, az abban az időben alakuló Erdővidéki Bányaegylet Rt. igazgató-bányamérnöke hívta Köpecre Kamenitzky Benedeket, aki „bányafelőrként végezte az első kapavágást az 1872-ben megnyitás előtt álló” Teleky Samu főtárnánál. Benedeknek hat gyermeke volt. Az ötödik volt a Köpecen napvilágot látott Etelka, aki ezt a falut tartotta szülőhelyének. A család tagjai szétszéledtek. Árpád nevű fia Kulcsra nősült, így került öregségére ebbe a faluba az írónő is. Zoltán testvére a világháború áldozata lett, voltak, akik Brassóban, Marosvásárhelyen és Ausztráliában telepedtek le, Ilona nővére (1879–1922) a mára kihalt olaszteleki tanyai Nagy família ősanyja volt, a család lány maradékai Bukarestbe szakadtak. Magányos férfiként halt el Borszéken Kamenitzky Antal (1947–2015) többkötetes költő – tudtuk meg Farkas Aladár írótól. Etelka elvégezte a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőt, pedagógusi pályára lépett, és a Sepsiszentgyörgyi Leány Ipariskola kézimunkatanára lett. Balázs Béla költő, író és filmrendező, valamint a gyergyócsomafalvi Lázár István költő biztatására ő hozta létre és irányította a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Irodalmi Társaságot (1914). A két világháború között Budapesten és Szegeden élt és alkotott. Munkatársa volt a Budapesten megjelenő Magyarság folyóiratnak, a Szegedre menekült székelyek Hargitaváralja (1936–1942) című folyóiratában tájékoztatta az akkori magyar társadalmat a Romániához csatolt erdélyi magyarság-székelység sorsáról. Szülőföldjére a kialakult helyzet miatt ritkábban tudott eljutni, 1944–45 után megakadályozták közlési lehetőségeit szülőföldjén, de a csonka országban is csak megtűrt személyként élt. Nyugdíjától megfosztották, számkivetetten és nélkülözések közepette telepedett le a Dunaújváros közelében lévő Kulcson, ahol testvére egykori lakásának lakói egy szobát rendelkezésére bocsátottak. Kulcs egy önálló, kis rendezett község a Duna jobb oldali magas löszpartján. A Dunaújvárosból ide települtek révén duzzadt fel lakóinak száma, ember legyen, ki egykönnyen tősgyökeres kulcsi lakosra tud akadni. A helyi önkormányzat és Kaczander Károly helyi lakos jóvoltából sikerült kimentenünk az írónő alacsony kis sírkövét az elvadult orgonabokrok közül. Dunára néző lakásának teraszán jómagam is megcsodáltam a méltóságteljesen hömpölygő folyót, amit éltének 83. évében bekövetkezett haláláig Etelka asszony is láthatott.
 

Részlet az író emlékező dokumentumkötetéből

„Köpecz határában az útszélek telve vannak összetört bútorokkal. Az őszi-téli napfényben Nagy Lajos nagyságos úr egyedül dolgozgat a mezőn. Az öreg úr faluja népének élt. Szociális alkotásai, tervei fenntartják majd nevét. Kúriáját úgy, ahogy megmentették hű cselédei. Benézek Benedek Irma tanítónő elnémult házába. Irmát a menekülés izgalmai megölték, nem régen temették el Budapesten. Novák Sándorné úri házában ép bútorokat látok. Hogy is lehet?! Balázs Ignác ref. lelkész házában minden összezúzva. A hivatalos iratok szalmába, szennybe, piszokba tiporva. A templomban az orgonát vasvillával feszítették erre-arra. A templom előtt táncolni kényszerítették a népet. A falu végén áll a virágos Kamenyitzky ház. Nem látom a könnyeimtől... Itt halt meg az édesanyám. Vele szemben a szép Andrási ház.

Mindenéből kifosztva. Itt tartották az oláh istentiszteletet. A Hitelszövetkezet raktára kirabolva. Benedek József, a falu jegyzője ma érkezett haza. Nincs ahol megszálljon, mégis örül. Az anyakönyvek nem vesztek el. A községház előtt szép 48-as emlékmű. Összezúzták. Valami ünnep volt, a szobor elé kiterítették a magyar zászlót, azon táncolt egy katona a jegyző magyar ruhájában, melyet őrjöngő mulatság közben szaggattak le róla. A boltok egytől egyig kirabolva. Bocz Áron, Benedek András, Nagy István, Gáspár birtokosok tönkretéve. Gyenge József úri házában értékes könyvei, iratai, történelmi kutatásai mind összetépve. Ugyanilyen az ősi Móritz kúria is, csak a szénakazlak állanak őrséget az udvarban. Hoffmann Géza 17 szobás kúriájában, térdig érő piszokban gunnyaszt egy roncsolt zongora. Ez a szép ház kórháznak volt berendezve. Ide szállították a kőhalmi csaták sebesültjeit (…) A 80 éves Benedek Dénes, híres vadászember, ősszé­kely urat tettleg bántalmazták és arra kényszerítették, hogy saját részére sírt ásson. Egy tiszt mentette meg. Győri Vilmos tanár édesatyját is megverték. A Sas-utcában Nagy Mihály gazdát megkorbácsolta egy tiszt, mert nem köszönt neki. A katonák egyszerűen lehúzták a csizmát az utcán járók lábáról. A kertekből kitépett káposztát és burgonyát nyersen ették meg. Nagyon ki voltak éhezve. A lakosság nagy része, éppen mint 48-ban, felmenekült az erdőkbe és a kőszénbánya rejtett helyeire. Ez a kis bánya látta el szénnel a székelyföldi iparüzemeket, a botfalusi cukorgyárat és egyebeket. De szállított az államvasutak részére is. Sok ágostonfalvi oláh is dolgozott ott külső munkákon, ezek ismerték a bánya viszonyait és ők vezették fel az ellenséget is. Gyulay bánya-felőrrel magával szereltették le az üzemet. A raktárakat is kifosztották és megadott címre Bukarestbe kellett szállítani mindent. Csiki Györgynek pedig elő kellett adnia a dinamit készletet.

Tóth András felőrnél elégették a bányaüzem hivatalos iratait (...) Ott kesereg üres boltjában Lakatos kereskedő. Varga mészárosnál a falakat feltörték. Kiss Samu szép házában térdig ér a szemét. Balázs Mózesnél minden összetörve. Most el kell mennem ebből a kőszénporos kicsi faluból. Ide fűz minden gyermekkori emlékem. Meg kellene várnom az estét, hogy szembe nézzek a nagy csillaggal. Meg kellene várnom a Hold járását, hogy lássam, úgy úszik-e át Ágazat erdeje felett, mint régen. Kimegyek a kicsi temetőbe. Egy karácsony estén ott temettük el az édesanyámat, s hogy ne legyen egyedül, hazavittük az édesapámat is. Isten veled, kicsi falum.”