Napjainkban eluralkodott körülöttünk az agresszió, félő, hogy már nagyon is hozzászoktunk. Azt nem tudom, hogy a hitre és a szeretetre nevelés légkörével megváltoztatható-e a maga elpusztítása felé rohanó emberiség sorsa, de abban bízom, hogy a közvetlen környezetünkben, a családunkban, munkahelyünkön képesek vagyunk tenni az agresszió sodrása ellen.
Megdöbbentő, hogy miként változtatja meg gyermekeink lelki fejlődését az őket ért agresszív hatás, és magatartásukban, viselkedésükben ez miként nyilvánul meg.
Az agresszió mint viselkedési forma, mint késztetés, valamilyen mértékben és formában velünk születik. Ez például a rivalizáció jelenségében is tetten érhető, ami bizonyos mértékig a létfenntartás biztosítéka.
A velünk született ösztönök erőssége személyenként igen különböző, a szelíd, nyugodt gyermek testvére sokszor indulatosan „vad”, de ő is melegszívű és érzékeny. Kétségkívül, könnyebb dolga van a szülőnek a kevésbé „ösztönerős” csemetéjével, de a későbbiekben fordulhat a kocka.
A vizsgálódások szerint csak a zavartalan kielégülést biztosító anya-csecsemő kapcsolat teszi lehetővé, hogy a személyiségbe a „jó kapcsolat” érzése épüljön be. A szükségleteiben, érzelmi igényeiben elhanyagolt kisbaba könnyebben válik szorongó, depressziós gyermekké. Mivel a feszültség és szomorúság aránytalanul megterheli a gyermek énjét, belső rossz érzései ellen, védekezésül, kifelé fordítja az addig bent lévő nyugtalanságát, és agresszívvé válik. Sok esetben olyankor is, amikor erre semmilyen – mások számára érzékelhető – oka nincs.
Az agresszió kialakulása elsősorban akkor jelent gondot a környezetnek, ha destruktívvá válik. Jól nyomon követhető, hogy a szülők közötti feszült kapcsolat, de pláne a gyűlölködés, egymás bántása és megalázása hogyan teszi szorongóvá, bizonytalanná a gyermekeket, akik számára a biztonságos szülői kapcsolat, amelyben nekik is helyük van, sok mindenre gyógyszer.
Gyermekeinkre ugyanakkor nagymértékben hat a környezetéből őt érő valódi vagy virtuális agresszió, támadás, kegyetlenkedés is. Az agressziót közvetítő virtuális valóság, ami az őt körülvevő képernyőkön keresztül éri a gyermeket, indulatot, heves izgatottságot kelt benne. Félelmeit, amiket benne gerjeszt egy agresszív videó, animáció, film vagy számítógépes játék, nem ő maga próbálhatja meg leküzdeni, hanem a hőssel azonosulva lesz „győztes”.
A virtuális valóság a gyermekek fantáziájában életre kel és helyet követel magának. 11–12 éves korig nehéz különválasztani a realitást a fantáziától, illetve a filmekben látottaktól. Már a kiskamaszokban is – megfelelő szülői háttér hiányában – képződhetnek a felbolygatott fantáziájukat leterhelő, nyomasztó, pánikkeltő rémségképek. Gyermekeknél ez verekedésben, „rosszalkodásban”, később aszociális viselkedésben nyilvánul meg.
A gyermek, aki a valós környezetében, közvetlenül él át agressziót (esetleg éppen szülei, tanárai részéről), szintén sérül. Különösen akkor, ha kiszolgáltatva érzi magát, s ha „azonosul a támadóval”. Azaz ő maga is erőszakossá válik, mint az, akitől el kell szenvednie az agressziót. Gyakori példa, hogy az apa, akit gyerekkorában vertek, felnőttként helyesli ezt a nevelési módszert, tehát azonosul saját apja fegyelmezési módszerével.
Az agresszorral való azonosulás érvényesül akkor is, amikor horror- vagy akciófilmet néz a gyermek, melyben azt látja, hogy brutalitással, erővel lehet csak győztessé, sikeressé válni. És nem utolsósorban így képes legyőzni a saját énjét elöntő szorongásokat.
Ugyanakkor a tapasztalatok alapján azt is állíthatjuk, hogy a hittel, belátással, elismeréssel nevelt gyermek agressziója mederben tartható, és nem csap át destruktív cselekedetekbe.
Kertész Tibor, a gyulafehérvári főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
