Annak ellenére, hogy Sárvári Anna, a vers-ciklus ihletője méltatlannak bizonyult a szerelmére, Juhász Gyula a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét írta róla Anna örök címmel. Gizibe ugyan szerelmesnek lenni nem lehet, lévén, hogy ő egy fekete szőrcsomó, viszont annál inkább méltó a szeretetre, sőt, kiköveteli magának az édesgetést, a szép szavakat. Eme igénye természetes módon fejlődött ki – nem egészen természetes körülmények között. Gizi ugyanis egyetlen lánykutyaként látta meg a napvilágot két fiútestvére társaságában, s mivel csupán hárman alkották az almot, bőven s szépen fejlődtek. Már amennyire látványos lehet egy pulikölyök növekedése, hiszen a kistestű kutyák csak megfontoltan haladnak előre az életben, testbéli gyarapodásukat ellenben megelőzi szellemi képességeik szapora kialakulása. Így történt Gizivel is, alig nyílt szeme a világra, máris hűen utánozni kezdte szülei viselkedését, ami különösképp akkor vált érdekessé, mikor a mentő- vagy rendőrautó hangját kellett utánozni: Gizi alig fejlett orgánuma vékonyka nyüszítést produkált csupán, de az egész kutyacsaládból leginkább ő adta vissza a sziréna dallamát. Az igazság az, hogy még így is nevetséges volt, bár nem szánalmat keltően, hanem imádnivalóan.

Gizit még pólyás korában eljegyezték, az emberhez tartozó kutyák társadalmában ebben semmi kivetnivaló nincs, leendő gazdája csupán annyit kért, a kis hölgy legyen még el valameddig otthoni környezetében, tekintettel, hogy nagyobb fajtestvére mellé kell kerülnie, s a menyasszonysághoz fiatal még. Hát jó, Gizi maradt, bátyjai közben kirepültek a családi fészekből, és Gizi is elkezdte élni saját életét. A cipők rágcsálásáról hamar leszokott, de a tátogtató virágát ugyanolyan étvággyal fogyasztotta, mint szülőanyja, apjától pedig az éberséget örökölte, nem csak a házőrzés tekintetében, de az éjszakai holdugatás örök időkről való hagyományának követésében is. A cirógatás ugyanúgy kijárt neki is, mint apjának-anyjának, bár csak módjával, nehogy túlzottan hozzászokjanak a kényeztetéshez, annak új életkörülményei közt kell majd kialakulnia.

Aztán eljött az útra kelés ideje. Átalvetőt hamuban sült pogácsával nem kapott, csak még egy utolsó babusgatást embercsaládja tagjaitól, aztán autóba, és irány Güdüc. Ne tessék megrökönyödni, én sem tudtam, eszik-e vagy isszák Güdücöt, a térképen is alig találni rá arra a kis falucskára, ami Gyergyószárhegy mellett a hegyek közt rejtőzködik. Gizi igazán hősiesen bírta az utat, pláne, hogy első izgalmát lecsillapítandó, már a város végén ölembe vettem, s onnan le sem szállt, míg százhatvan kilométerrel többet nem mutatott barátom autójának számlálója.

Nagy volt az öröm, de még nagyobb a csalódás Güdücre érkezvén. Juhászkutya méretű, külsejében némileg pulira emlékeztető eb csaholt a kapuban, na, ez uzsonnára nyomtatásnak kapja be Gizit, mondtam barátomnak. De a güdüci férfiban s asszonyban is rögvest lelohadt a várakozás tüze, merthogy ők nagyobbnak képzelték Gizit, egy ekkorka csöppséggel ugyan mit kezdjenek? Szó mi szó, a dolog vége az lett, hogy a juhászkutya méretű, némileg pulira emlékeztető eb hamarosan megkedvelte Gizit, nála gyorsabban szívébe fogadta a férfi és az asszony, csöppség Gizi mégsem maradhatott Güdücön. Újabb százhatvan kilométer, Gizi az ölemben békésen átaludta a nyár utolsó heves délutánját, s hazaérve a legnagyobb természetességgel látott hozzá az egyetlen megmaradt tátogtató virágainak elfogyasztásához. Anyja-apja a viszontlátás örömét nem mutatta, embercsaládja is némi fenntartással kezelte váratlan hazatérését. Úgy látszik, Gizi örök, próbáltam elütni a csalódás élét.

Hát így történt, hogy Gizi ölbe kapatott kutyává kedveskedte magát, s ha valami emberi értékrend szerinti rossz cselekedetre adja fejét, a „Güdüc Gizi!” megszólításra azonnal fegyelmezi magát.

Ui. Gizi új családot keres, Güdüc kizárva.