Érdekes rejtély volt mindig a gondolatait hordozó motívumok fejtegetése, amelyek elvontsága mellett is a személyes életérzések nagyon őszintén sugároztak. Ennek sűrített ereje most a teremben kiállított válogatás révén még erősebb. De drámai erő mellett ott van a feloldó játék bravúrja és a nagyvonalúság eleganciája is.

Munkáira valóban a nagyvonalúság jellemző. A pasztellkréta lágysága ellenére nála vonalak hasítanak a létbe, kontrasztokat szülnek, állításait nem aprózza szét, jelei körül üres felületeket hagyva segíti szabadon lélegezni azokat.

Kolozsvári egyetemista munkáin Feszt László növendékeként (Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán grafika szakon végez 1975-ben) nagyon gondolati képfelületeket alkot. A kulturális kötődések és szabad képzettársítások játékából építkezik. Olyan lírai tereket teremt, amelyek ok-okozati összefüggései erős dinamikával saját törvényeik szerint kelnek életre. Mintha életműve korai korszakától már a kezdet és vég, születés és elmúlás életlétráját járná végig. A két világszint, fent és lent domináns kontrasztja nagyon erős a képein.

Szeret allegóriákban gondolkodni. Így a személyes emóciók lovak, fák, épületek történetein keresztül léteznek. Mondhatom, hogy a környezetéből kiemelt tárgyi elemeknek arca van. A jelképek egy viszonyítási rendszer összefüggései között kapnak helyet. Az ismétlődő mozaikok újabb történetsorokat hívnak elő, amelyekben a főmotívumot játékos utalások táncolják körül.

A kiállítás anyagát nézve látjuk, hogy motívumai milyen erősen városunk, régiónk épített örökségéből tevődnek össze. Ezért is jó műveit együtt nézni. Templomok megörökítéséhez fűződő vonzalma nagyon erős. Hiszen általuk olyan centrális tereket teremt, amelynek ereje felfelé tör. Az erős középpontok mellé játéktereket rendel, de nem aprózza el stilizációval felületeit. Műveinek nyitottsága mindig megmarad. A kantai barokk épületekkel és iskolával gyakran mesét rajzol. Így képein elvarázsolt kastélyként játszani hívogat a skóla. Ismétlődő ragaszkodással ki- és felemeli élettereinket. Képeiről rekonstruálhatjuk, hogy egy alkotó szem milyennek látta kisvárosunkat.

Tájképeihez zenei ritmusok állnak legközelebb. Domboldalak és fák variációjának lágy fuvalmai között kulminációs érzelmi pontok törnek fel. Az ősz színeinek rozsdabarna és fakó sárga változatait intenzívebb színek hullámai a dér csípéseként érintik. Lelki tájai intenzitása nem véletlen, hiszen ezek a képek gyakran zenehallgatás közben születtek.  

Számomra nagyon erőteljes üzenete van a kilencvenes évek elején készült márciusi képeknek. Valószínű Vetró Bodoni Zsuzsától a pátosz állt legtávolabb. Ezek a képek már akkor nagyon bátran diagnosztizálják a társadalmi megmozdulásokkal szembeni szkepszist. Itt az arctalanság lép elő, a megnyújtott alakok csoportosulása balsejtelmű érzést kelt. Majd a két nemzet jelképe a madárijesztő bábujának kellékeként lép elő.

A kiállítás anyagát nézve Vetró Bodoni Zsuzsa képein gyakori a nemzeti jelkép, amely kulturális identitásának hálójában, pátoszmentes óvó szeretetben jelenik meg.
Fő művein a személyes élet és a kulturális allegória keresztmetszetként találkozik. A Ketten deszkái az elhagyatott házak lezárt ablakát vagy az üresen hagyott keresztet vetíti rá a világablakra, amely felső terében a mohazöld áramlatok révén mégis a feloldás és elfedés ígéretét hozzák.

Kötődései közül képein is legerősebb a család. Családtagjai népesítik be képeit. Történetsorba viszi szeretteit. Apósa, néhai Vetró Artúr arcának változatai megrendüléssel beszélnek a karizmatikus értelmiségi ember öregedésének stációiról. Fiait gyerekként is a művész szerepkörébe álmodta. Az unokáknak képein játéktereket épít, hintalovat és repülő sárkányt ajándékoz.

Vetró Bodoni Zsuzsa képein a ló túllép az Incitato lovastábor kötelező tematikáján, hiszen nála valahol az idő allegóriája. A Patkó képe minimális ábrázolással az epizódban rejlő teljességet jeleníti meg. Lovai számomra a templomok nagyságával bírnak, hiszen az elrugaszkodás és felfelé kaptatás szellemlényeiként nyernek életet.

Az utolsó két évben az Életfákon a pasztellkréta erős kontúrvonalai egyre rezignáltabb finom rezdüléseket örökítettek meg. Ezeken a képeken édesanyja elvesztésének gyásza is ott van, és valami szelíd ragyogás az öröklét felé. Ezeken a képeken gyakran a szimmetria fenntartásával az egyensúly iránti áhítat szólal meg.

A Nagy utazás ekhós szekéren utazó bohóca megy valami ismeretlen felé, ami ellen nincs kifogása, csendes töprengő engedelmességgel lép ki ebből a világból, s fekete papíron fehér krétával kézdivásárhelyi épületek halvány sziluettjei veszik őt körül.