– Ui, ui – visított fel valaki a sűrűben. A madarak riadtan elhallgattak.
– Nem akarok elmenni
sehova! – kiabálta a vadmalac.
– Ó, ó, malackám! – nyugtatta a mamája. – Meglátod, milyen jó lesz az óvodában! Elviheted magaddal a legkedvesebb játékodat. Finom tízórait is csomagoltam neked. Gyere, induljunk el!
– Ui, ui! – sírdogált a vadmalac, és erősen magához szorította a játékmalackáját.
Az óvodához érve elcsodálkozott.
– Ui, ui! Mennyi állatgyerek! Ugye, játszotok velem?
Játszani kezdtek. Amikor észrevette, hogy a mamája elindult, utánaszaladt.
– Mama, mama, értem jössz, ugye?
– Ó, ó, malackám, csak nem hagylak itt! Persze, hogy érted jövök! Jó legyél!
Jó volt a vadmalacka, csak éppen, amikor megéhezett, turkálni kezdett. És éppen ott turkált, ahol a többi állat lerakta szép rendben a kedvenc játékát meg az ennivalóját. Össze is turkált mindent úgy, hogy még a saját tízóraiját sem találta meg. Keservesen visítani kezdett.
– Ui, ui! Éhes vagyok!
Odasiettek az állatgyerekek, mert már ők is megéheztek.
– Juj, malacka, mit csináltál? Rakjál azonnal rendet!
A vadmalacka elkámpicsorodott.
– Ui, ui, jaj nekem!
Odasettenkedett mellé az egérke, és sugdosni kezdett a fülébe. Megsúgta, mit hová tegyen. Egy pillanat alatt rend lett! Minden állatgyerek megtalálta a babáját meg a tízóraiját. Még a vadmalacka is! És a három legszebb kukoricaszemet az egérkének adta!
Jóllaktak, s játszottak tovább. Egyszer csak délután lett.
– Ui, ui – visította boldogan a vadmalac. Itt a mamám! Menjünk haza! De… holnap újra elhozol, ugye?
– Ó, ó, malackám, persze, hogy elhozlak!
– Mert már barátom is van! Tudod, kicsoda? Az egérke! – mesélte büszkén a vadmalac.
Turkálgatva ballagtak hazafelé, a sűrűbe. Zizegtek az erdőszéli füvek. Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.