Élt egyszer egy földesúr, aki minden csütörtökön este elment hazulról, s csak hajnalban tért vissza. Az uraság szigorúan megtiltotta, hogy bárki is elkísérje útjára. Maga fogta be a lovat, és még a lószerszámot sem mutatta meg senkinek. Az egyik istállófiú azonban elhatározta, hogy kitudja az úr titkát. Egyik csütörtökön este belopózott az istállóba, és meghúzódott az egyik sarokban.
Nem kellett sokáig várnia. Egyszerre megvilágosodott a nagy istálló, mintha ezer gyertyát gyújtottak volna meg, s belépett az úr. Kihúzta a szánját, amely úgy ragyogott, mintha aranyból lett volna. Míg az úr befogta a lovat, a fiú bebújt a szán alá, és jól megkapaszkodott. Gazdája közben takarót terített a lóra meg a szánra, nehogy a szokatlan fényesség feltűnjön a cselédségnek. Azután az uraság felült a szánra, és nagy sebesen elindultak — egyenesen észak felé. Egyszer csak eltűnt a takaró a szánról meg a lóról, s úgy ragyogott minden, mintha égne. Hirtelen mindenfelől urak és asszonyságok vágtattak elő fénylő fogatokon nagy csengés-bongás közben. Versenyt hajtottak egymással, mintha ezer pénzekbe fogadtak volna. Ekkor vette csak észre a fiú, hogy az úr a felhő fölé vitte, s a felhők nagy, csendes tavakként úsztak alattuk. Kis idő múlva megfogyatkoztak a szánok, s a gazdája így szólt a szomszéd úrhoz:
— Testvér, ha a többi északi fény hazament, menjünk mi is!
Az úr és a szolga repült hazafelé a szánon. Másnap azt beszélték az uradalmi emberek, hogy soha életükben nem látták így villogni az északi fényt, mint a múlt éjszaka. A szolga azonban úgy tett, mint aki semmit nem tud. Nem beszélt senkinek az éjjeli útról. Úgy hírlik, csak az unokájának mesélte el öregkorában, s annak a szájából terjedt el ez az eset. De mind a mai napig vannak olyanok, akik északi fényként járják az égboltot, s ha télvíz idején azt látod, hogy nagyon villog az északi fény, akkor szánverseny zajlik az égben.
