Ferenc pápa kijelentette, hogy az egyháznak nem a pozsonyi várhoz hasonló erődnek kell lennie, amely „távolsággal és önteltséggel” tekint a magasból a világra. „Az egyház akkor szép, ha nem különül el a világtól, és nem szakad el a valós élettől, hanem benne lakik (..) az egyház középpontjában nem az egyháznak kell állnia” – mondta a pápa.

Arra a kérdésre, hogy az egyház miként tudja megszólítani az embereket, a pápa új nyelvezetet sürgetett, a szabadságot, a kreativitást és a párbeszédet sorolva fel kulcsfontosságú eszközként. A szabadsággal kapcsolatban úgy vélte, az egyháznak nem csak „az előre egyeztetett szabályokat, törvényeket, biztonságot és folytonosságot” kell szem előtt tartania, inkább „felelős és érett keresztényeknek kell lenni, akik gondolkodnak, elszámoltatják a lelkiismeretüket, hagyják magukat kérdőre vonni”.

„Az az egyház, amely nem hagy teret a szabadság kalandjának a lelkiségi életben is, merev és zárt hellyé válhat” – hangoztatta Ferenc pápa.

Kreativitást kért a papoktól a homíliák megírásában is, korábban már többször ismételt gondolatát hangoztatva, miszerint a hívőkhöz fűződő kapcsolat a lényeg, ezért a beszédnek nem kell tíz percnél hosszabbnak lennie. Előre megírt szövegét félretéve Ferenc pápa több tréfás anekdotát is mondott, például arról, hogy szerinte elsőként a nővérek szenvednek, amikor a papok túl hosszú és unalmas homíliáit kell hallgatniuk.

A pápa úgy vélte, hogy az egyház egysége és belső párbeszéde törékenyebb, ha szenvedés okozta sebek hagynak rajta nyomot. „A sebek azonban kaput is nyitnak (...) a béke és a megbékélés eszközeivé tesznek” – jelentette ki Jan Korec jezsuita szerzetes, nyugalmazott nyitrai püspök életútját idézve, akit gyűjtőtáborba internáltak, de a 2000-es szentévben a Vatikánban megbocsátott üldözőinek.