Mi más világban éltünk, másképp is gondolkodtunk. Nem ültünk egyedül, sőt, alig vártuk, hogy elengedjenek „keringeni”, azaz játszani a többiekkel. Jómagam 1958. szeptember 15-én kezdtem az első osztályt Uzonban néhai Deák Margit tanítónő kezei alatt. Dálnokról került ide, és rendkívüli egyéniség volt: pontos, szigorú, ugyanakkor szerető, melegszívű, mindig mosolygós. Nem volt családja, ezért is járhattunk a lakására délutánonként. Nagyon szép bútorai voltak, vitrin, fotelek, plüssdívány, finom porcelánok, drága terítők; a fényképein lovagolt, estélyi ruhában pompázott. Mivel kíváncsiságom nem ismert határt, egyszer megkérdeztem, miért nem ment férjhez. Röviden és egyszerűen válaszolt: „akit én szerettem, ahhoz nem mehettem, s aki engem szeretett, az nekem nem kellett”. Még most is látom a pettyes kék ruháját és fehér cipőjét, amelyet ő hímezett...

Akkoriban a falu népe nagyon tisztelte a pedagógusokat. Disznóvágáskor neki küldte a nagyapám az első kóstolót, a hájas tészta, mákos kalács szintén megillette; viszonzásul ő is mindig küldött valami csekélységet. Soha nem mondta, hogy ne járjunk templomba – pedig az ötvenes években ez nagy bűn volt –, de érdekessé tudta tenni a pionírmunkát is, a vasgyűjtést, kalászszedést most sem tudom elfelejteni.

Amikor mi iskolába mentünk, nem volt egyenruha, egy fekete klottköténykére és a kézvédőre emlékszem. A tintát vittük magunkkal, a padban volt egy kis mélyedés, abban tartottuk, akkoriban tollszárral, tollheggyel írtunk, csak a számtanfüzetbe ceruzával, hogy tudjuk kiradírozni a hibát. Iskolatáskánk kemény papundekliből (kartonból) volt, de akinek erre nem telt, fatáskát hordott vagy tarisznyát. A fatáska nagyon ötletes volt, sokat is tartott, és télen szánkózni is lehetett rajta. Osztálytársaim szófogadó, rendre szoktatott fiúk-lányok voltak, az első padtársam Albu Lajcsi, a református kántor fia volt, majd Bucs Öcsi, akik elég hamar elmentek Uzonból. Sajnos, azóta sokan meghaltak már...

Az akkori gyermek tízóraija lekváros vagy zsíros kenyér volt, esetleg bukta. Mi a kiflit nem ismertük, csak ha a városról hoztak a szüleink, mégis felnőttünk. Vasárnaponként kaptunk 1 lejt, arra cukorkát vettünk. Ha valakinek nem volt tízóraija, adtunk a miénkből, akkoriban a gyermekek nem kérkedtek, és a szülők sem ágáltak, hogy melyik iskolába vigyék őket, melyik a legjobb tanítónő – tisztelték, becsülték, aki volt.

Az iskola akkor még a régi épületben működött, amelyet Tatrangi Sándor adományából építettek, a tantermek tágasak voltak és tiszták, mellettük a titkárság is elfért, sőt, még egy egyszobás tanítói lakás is. Téli reggeleken Sipos Sándor bácsi és Anna néni már jól befűtött teremmel várt, aztán még mi is raktuk a vaskályhát. Később, a hatvanas években már megjelentek a csempekályhák is, de nem volt bennük semmi köszönet, füstöltek és nem melegítettek kellőképpen.

Amikor én kisiskolás voltam, Uzonban létezett mezőgazdasági szakiskola is, Zsigmond Benjámin biológia szakos tanár volt az igazgatója. Sokan jártak oda, még bentlakása is volt abban az épületben, ahol most az óvoda működik.

Az V–VIII. osztályt már délutáni oktatásban jártam ki, mert még nem volt meg az új iskola, amelyet 1965–66-ban kezdtek építeni. Sokat segítettünk az alapok kiásásánál, rengeteg emberi koponya és csont került elő annak bizonyítékául, hogy ott valamikor temetőkert volt. A koponyákat bevittük a biológia-szertárba, a csontokat zsákba téve visszatemettük. Az új iskolában én nem tanultam, csak később, a hetvenes évektől tanítottam benne, de érzelmileg nem tudtam úgy kötődni az új épülethez, mint a régihez, ahol a szüleim és a nagyszüleim is tanultak. Kívánom, hogy a mai diákoknak, pedagógusoknak is szép emlékeik legyenek!

Ambrus Lászlóné Imreh Anna, Uzon