Megkezdődött az új tanév, vele együtt elkezdtük a gyülekezeti vallásórákat is. Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen az első vallásórának a témája, hogy a gyerekek ne csak egy bibliai történettel gazdagabban menjenek haza, hanem legyen valami plusz a tarisznyájukban, ami a tanévre kitart, velük lesz, erősíti őket, utat mutat számukra.
A választás egyetlen igére esett: „Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (János 13, 34–35)
A választásomat nagyban befolyásolta az a szeptember elején bekövetkezett tragikus esemény, amelyről hallani és olvasni lehetett minden hírportálon, hogy egy tizenhat éves fiú azért lett öngyilkos, mert az iskolában gúnyolták, bántották őt. Gondoltam, ha csak egy morzsányit is visznek haza a gyerekek mindabból, amit a kiválasztott ige tanít, akkor megéri ezzel foglalkozni, ezt boncolgatni.
Egy kísérletet mutattam be nekik, melyet az interneten találtam. Két teljesen egyforma almát választottam, az egyiket két napon keresztül „bántottam”: nyomkodtam, ledobtam, ráütöttem egy kanállal. A másikat óvtam, „szeretgettem”. Ezt vallásórán be is mutattam a gyerekeknek. Elmondtam, hogy nem tudom, mi az oka, de az egyik alma nem tetszik. Nem szimpatikus… talán azért, mert picit rövidebb a szára, mint a másiknak. Vagy a színe zöldebb. Egyébként ugyanolyan, mint a másik alma… de nem szeretem. Sőt, utálom, gyűlölöm, még akkor is, ha semmit nem ártott nekem. Büdös, gusztustalan, és bizonyára az íze is förtelmes. Nézzétek, milyen szerencsétlenül fest itt az asztalon – mondtam a gyerekeknek, akik kikerekedett szemekkel, mégis értetlenkedve figyelték, hogy miért beszélek így egy almával. Ez az alma viszont csodálatos – tértem át a másikra. Nem is igazán tudom megmagyarázni, hogy mi tetszik benne ennyire. Csak egyszerűen oda vagyok érte. Megsimogattam, még puszit is nyomtam a pirospozsgás „arcocskájára”. Gyönyörű vagy – mosolyogtam rá, és az illatod is elvarázsol! Alig várom, hogy beléd harapjak, biztos vagyok benne, hogy nagyon finom, zamatos ízed van! A gyerekek kacagták.
Aztán fogtam egy kést és mindkét almát kettévágtam. A kis vallásórások nem számítottak erre a látványra, hiszen az almák külsején semmi különbséget nem lehetett észlelni. Elképedve nézték, hogy a dédelgetett almám belseje milyen ép és egészséges maradt, míg a megvetett és kigúnyolt alma megbarnult és rothadásnak indult. A kacagást döbbenet és csend váltotta fel. Főleg amikor elmondtam, hogy az a két alma azokat az embereket jelképezi, akikkel kapcsolatba kerülünk életünk során.
Tanulságképpen levontuk a következtetéseket, melyeket mi, felnőttek is komolyan vehetnénk, hiszen ez a jelenség nem csak gyerekek körében, az iskola kapuin belül, hanem az élet minden területén jelen van. És azért van jelen, mert Jézus szavait nem véstük a szívünkbe, és nem ültetjük a gyakorlatba a mindennapokban. Azért van jelen, mert nincs bennünk elég szeretet, viszont annál több az előítélet, lenézés és közöny.
Bárcsak ismerték volna azok a diákok Jézus parancsát! Lehet, nem szekálták volna annyit osztálytársukat. Talán az a tizenhat éves fiú nem érezte volna magát kirekesztve, nem sajgott volna a szíve a sok bántástól, gúnyszótól. Ha komolyan vette volna az osztály ezt az igét, jobban törekedett volna a szeretet kifejezésére. De sajnos, valószínű, hogy nem ismerték…
Csak annyit tudtak, hogy az a fiú a gyenge láncszem, akit bántani lehet. Van minden közösségben egy gyenge láncszem: a családban, testvérek között, óvodában és iskolában, lakóközösségben, munkahelyen, talán még baráti körben is. S hogy miért épp ő az, akit a többiek kiválasztanak, csak a jó Isten tudja. Észszerű magyarázat legtöbbször nincs rá, csak annyi: „talán egy picit rövidebb a szára, vagy zöldebb a színe”.
Tény, hogy mindenki nem lehet rokonszenves számunkra. De az, hogy bántjuk azt, aki ellenszenves, elfogadhatatlan. Miért fordítsuk arra időnket, erőnket, energiánkat, leleményességünket, hogy bántsunk mást, ha ugyanezeket a forrásokat fordíthatnánk arra is, hogy szeressünk és elfogadjunk?
„Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást” – mondja Jézus. Neki sikerült. Ő szerette azt is, aki megérdemelte, azt is, aki nem. Szeretettel fordult a betegek, bénák, büdösek, csúnyák, tanulatlanok, szegények felé is. Szeretettel fordul feléd is, akár megérdemled, akár nem, és csak annyit kér, hogy ugyanezt tedd te is: fordulj szeretettel, együttérzéssel, segítőkészséggel azok felé, akikkel valamilyen formában kapcsolatba kerülsz az életed folyamán.
A szavak és tettek mély nyomot hagynak minden emberben. Ahogy a bántalmazott alma is rothadásnak indult (pedig az elején éppen olyan szép és egészséges volt, mint a másik), ugyanúgy betegedik meg a folyton kigúnyolt, kiközösített ember lelke is. A végén talán még ő is elhiszi saját magáról, hogy nem érdemli meg, hogy szeressék.
A vallásóra végén többször elismételtük ezt az igét, mondhatni, megtanultuk kívülről. Beletettük útravalónak abba a láthatatlan lelki batyuba, melyből a tanév során bármikor töltekezni lehet. Hiszem, hogy a gyerekek megértették a lényeget, és felfogták azt, amit Jézus elvár tőlük, kicsiktől és tőlünk, felnőttektől is egyaránt. Bízom benne, hogy a két félbevágott alma képe bevésődött emlékezetükbe, és késztetni fogja őket majd arra, hogy a bántalmazók ellen kiálljanak és bántalmazottakat felkaroljanak. Hadd legyen élhetőbb a világ mindenki számára!
Marosi Tünde
