Nagyon rendes és becsületes Bottyán László nevű igazgatómat egy, a szekunak bedolgozó valaki követte, akinek volt pofája engem teljesen alaptalanul megvádolni azzal is, hogy zaklattam néhány tanulómat, pedig az volt az igazság, hogy többükkel nagyon jóban voltam, annyira, hogy nejemmel még lakásunkba is befogadtuk hétvégére néhányukat, s azt is felrótta, hogy kék tintám, melyet tollamban használtam, nem elég kék. Lehet, még az sem vetett jó fényt rám, hogy a Beder Tibor által kezdeményezett turisztikai találkozók mozgalmába is bekapcsolódtam. Ide aztán később Háromszéken is vittem diákokat.

A chicagói Richard Carltont és nejét még 1979 nyarán megismertem, s kapcsolatunk az ő kétszeri idelátogatását leszámítva levelezés formájában tartott s tart mindmáig. Rick akkor már egyetemi adjunktus volt, röntgenológiára szakosodott. A természethez való viszonyunk hozta össze a baráti kapcsolatot, s más emberi dolgok, politikáról sose tárgyaltunk. Középiskolai angoltanárnőmön kívül elsősorban neki köszönhetem, hogy közepesen jól elsajátítottam az angolt, s még szakfordításra is képes voltam. Mikor a Mária Királyné Alapítvány révén Bukarestbe segélyként röntgengépeket hoztak, és románul is mellékeltek hozzájuk használati utasítást, a fordítójuk én voltam.

Székelyudvarhelyi lakosként már nagyobb és több büntetés ért. Mert magam is Apáczai nyomdokába lépve írtam az iskolák fölöttébb szükséges voltáról. Mert a tiltás ellenére Kőrösi Csoma Sándor születésének 200. évfordulójára nagyobb szabású anyanyelvi vetélkedőt szerveztem Felsőboldogfalván 1984-ben. De vegyem sorra az előzményeket.

A Hargita című megyei lapban megjelent egy írásom, amelyet az akkori főszerkesztő jegyzetével közöltek, arról szólt, hogy miként épül a mi iskolánk Felsőboldogfalván. A tanárok kapták azt a feladatot, hogy az „önadót” begyűjtsék az emberektől, hogy felépüljön az új iskola. Közben az iskola mellett megépült a párttitkár új lakása, de az iskola, az nem akart épülni. Végül arra köteleztek bennünket, hogy költözzünk be egy félkész épületbe. Nagy árkokon mászkáltunk át, amelyekre egy-egy pallót helyeztek el, nem volt víz és villany az épületben, s nekünk, tanároknak a parkett lerakásában is kellett segítenünk.

Szóval, cikket írtam Apáczai szellemében az iskolák felette szükséges voltáról, és ecseteltem a helyzetet. Név nem szerepelt az írásban, de az érintettek mind magukra vették.

Hívatott a párttitkár és számonkérte tőlem, hogy milyen dolgot művelek? Alig kerültem ki az egyetemről, azt se tudom, hogy mi mi fán terem, s főleg azt nem tudom, hogy mitől döglik a légy. Csak írogatok összevissza az újságban. És az engedélyüket nem is kértem. Mondtam, hogy ezt ezután sem fogom megtenni.

Közölték, hogy hívat a főtanfelügyelő, jelentkezzem nála. Ott azzal fogadtak, hogy adjam be a felmondásomat. Nagy segítségemre volt Túros Endre, a magyar szakos tanfelügyelő, aki félrehívott és azt mondta: nehogy aláírj valamit! A másik támaszom Balázs Lajos volt, akivel most is – néprajzosként – igen jó viszonyban vagyunk. Román szakos tanfelügyelő volt. Ő is félrehívott, s megígérte, hogy megpróbál valamelyik csíki faluba elhelyezni. Ebből aztán nem lett semmi.

Sok vádat hoztak fel ellenem. Eszembe sem jutott volna, hogy ilyen rágalmakat lehet gyártani. Nagy szerencsém volt. Rögtön visszaütöttem a labdát, mert azelőtt volt nálunk ellenőrzés, a minisztérium részéről és megyei szinten is. Ekkor a „nagyon jó” minősítést kaptam. Egyetlen negatív megjegyzés, „baj” volt, amiért az igazgató hívatott; amint elmondta, a bukarestiek megróttak, mert a francia igeragozásról az egyik szemléltető táblán fehér alapon piros és zöld színeket használtam. Azzal is megvádoltak, hogy az árvaházban gyermekeket próbáltam megrontani. Ahogy kezdtem érvelni, hogy ez sem, az sem felel meg a valóságnak, kibújt a szög a zsákból: mit írogat maga összevissza? Miért blamálom a tanfelügyelőséget? Egyetlen mondat volt róluk a cikkben: a tanfelügyelőség beígért látogatása elmaradt. Ennyi.

Kőrösi Csoma Sándor születésének 200. évfordulójára hoztuk össze az első (méltán világhírű tudósunk nevét viselő), a mostanihoz hasonló anyanyelvi, magyarságtudományi vetélkedőt. Annak idején főként Székelyudvarhely és környéke számára szerveztük az eseményt, amelyre Felsőboldogfalván került sor. Sikeres volt, eredményes volt, az mellékes, hogy jórészt ennek vállalása miatt kellett a kezdeményező játékvezetőnek távoznia Hargita megyéből, a Securitate meg a megyei tanfelügyelőség és a Román Kommunista Párt ottani vezetőségének a nyomására. Viszont Katona Ádám Sütő-díjasunk, Lőrincz György író és felesége, Ildikó, Szécsi Antal, Ozsvát Pál s mások támogatása, a diákok példás hozzáállása már akkor vigaszt s biztatást jelentett.

Voltak azért olyanok, akik erősítettek, kitartva mellettem. Némethi Bandi meg Bartha Bálint büntetésféleképp kerültek Bikafalvára, s a két kiváló matematikus jó barátként továbbra is sakkozott velem, s megosztották nézeteiket a világegyetemről, de főleg az égitestekről. Készültem doktori értekezésem megírására, mely a népi csillagászat témájában, néprajzi megközelítésben lett meg aztán 15 év múlva. Másik biztatóm, Katona Ádám tapasztalatból tudta, hogy aki nem lesz párttag, nem doktorálhat az akkori Romániában, így nem jósolt nekem valami fényes jövőt, de segített a jelent elviselhetőbbé tenni. Ahogy nejem is, kit többször az anyaváros központjában szólítottak le, hogy küldje a szekura férjét, mert újra meg újra letojta a kalapács nyelét. Katona Ádám bajtársam elsősorban a szeku veszélyeire hívta fel figyelmem. Erről meg a később országossá, majd magyarokat a határon túlról is bevonó, országközi mozgalommá váló KAV-ról – azaz a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Versenyről – is szól az a nyilatkozat, amelyet velem írattak meg, és a szeku őrizte meg az utókor számára (a versenyt én irányítottam, s forgatókönyvei egy részét 30 éven át én készítettem).

Székelyudvarhelyen legtöbbször Pál Carol szekus főhadnagy vett kezelésbe.

– Elkobozzuk magától az Orbán Balázs-könyvet! Adja ide, érti?! – S ezt egyre nagyobb hangerővel s egyre fenyegetőbben ismételte.
– Miért? – Kérdeztem a kegyetlenebb módszerektől sem visszariadó vallatómtól.
– Mert abban olyasmi van, ami nem egyezik pártunk történelemszemléletével, s maga nem tudja azt megfelelően használni! – adta meg az ellentmondást nem tűrő magyarázatot (a mindenhez mindenkinél jobban értő) Ceauşescu csahosa.

Mindez azt követően történt, hogy előző nap szomszédunk leánya Magyarországra ment, s volt szíves elvinni a Honismeretnek címzett levelem, melyben írást küldtem, s a szakirodalomban ott szerepelt Orbán Balázs azon könyve, melyet aztán igazolás ellenében elvettek tőlem, s amit a rendszerváltás után sem kaptam vissza, pedig próbálkoztam. Levelem már a szekus kezében volt, összejátszottak: a leány apja 1956 miatt ült pár évet, s bizonyára jól megkínozhatták, megzsarolták, ezért rá nem haragszom. Jutalomként megkapták a lakásunkat, miután mi Sepsiszentgyörgyre kerültünk Dálnok után. Mégpedig úgy jutottak hozzá, hogy még mielőtt én a lakást leadtam volna, ők már beköltöztek. Hiába volt még nálam a kulcs, megoldották. Máskülönben első lakásunk Szentgyörgyön bérelt lakás volt az Állomás körüli negyedben, melyet nem véletlenül hívtak Újmoldovának.

Többször voltam kórházban, többnyire félrekezeltként. Utólag megtörtént budapesti szakszerű és alapos kivizsgálás alapján mondhatom ugyanis, hogy más bajom az igazi szakik szerint nem volt, csupán túlérzékenységben szenvedtem. Talán közvetve, de orvosi eljárással a titkosrendőrség ugyancsak hozzájárulhatott ahhoz, hogy ismételten részem legyen igazi kínzásban: gondolok arra, hogy például Csíkszeredában beutaltként mily szörnyű volt elviselni a lábaimra és fejemre is alkalmazott sokkolást elektromos árammal. Azt hittem, hogy nem bírom ki…

A dossziéból tudtam meg: annyira meghatotta a szekut betegeskedésem, hogy a tőlem elkobzott könyvet vissza kellett volna kapnom. 1990 elején az illető, aki elkobozta a könyveket, már egy bankban dolgozott; kértem is tőle, de végül nem adtak vissza semmit. Nem engedtek ki Amerikába, Wass Alberttel sem találkozhattam emiatt.

Udvarhely és mellette az a tizenegy falu (Orbán Balázs szűkebb szülőföldje) egyre inkább szívemhez nőtt. Róth András Lajosnak és nejének ugyancsak oroszlánrésze volt abban, hogy ez mindinkább így legyen, pedig eleinte még udvarhelyi személyit sem akartam, ragaszkodtam a tordaihoz, aranyosszéki kötődésem nem bírta még elfogadni a versenytársat. Terepmunkám a vidéken, az ottani élő múlt faggatása csak tovább fokozta bennem azt, hogy e vidéket is otthonközelinek, a szűkebb haza újabb részének fogadjam el, miképp aztán ez Dálnokkal s Háromszékkel is megesett velem a későbbiekben.

Annak idején, mikor a tantestület, a tanfelügyelőség megtiltotta nekem (az udvarhelyi lakos felsőboldogfalvi magyartanárnak 1982-ben), hogy „kapitalista” földre tegyem a lábam, nyissak az elszigeteltség-elvakultság „hazájából”, bizony hiába iratkoztam fel a Hargita megyei párttitkárhoz, Szász „elvtárshoz” kihallgatásra. Barátom, egyetemi kollégám hívott Chicagóba, s 50 dollárt is küldött, mely nem került elő azóta sem. Hogy is fogadhatott volna az első titkár Szász József Szeredában, miután rossz társaságba keveredtem (neveiket aláhúzva tartalmazza a dosszié), s még a tanuló ifjúságot is bújtogattam a rendszer ellen azáltal, hogy Csomára emlékezve játékos versenyt szerveztem.

(folytatjuk)

Zsigmond Győző