Hurrá! A gyermek idén tovább járt iskolába, mint a múlt évben ilyenkor. BÅ‘ két hetet kihúzták, csak most vonulnak vissza távoktatásba. Vagyis online-ba. Magyarul: kapcsolódnak az internetes rendszerhez, hálózathoz. Na csak azért, mert utánanéztem! A valóságban ez Ãgy néz ki: ágyból pizsamában az asztalhoz, gép elé. EgyelÅ‘re két hétig, egyelÅ‘re…
Pedig olyan lelkesen ment minden reggel, szereti az osztálytársait, még a tanároknak is örült. (Kedves pedagógusok, ezt csak poénnak szántam). Naponta élménybeszámolót tartott, alig bÃrtam hallgatni, de hallgattam, lelkesen én is. Már szinte normális életnek néztünk elébe. Persze, igazából nem ért nagy meglepetés, várható volt, hogy bekövetkezik, amiket jósolgattak. Dühös vagyok, tehetetlen, nem akarom hinni, és közben tudom, hogy a düh, harag nem segÃt. Az önámÃtás sem, hogy visszatértünk a normális élethez. Hogy mi a teendÅ‘, már igazából ki tudja, nem igaz?... Most nem szeretnék betérni abba a zsákutcába, ahol ellentétes elméleteket valló táborok tanyáznak, nem vagyok problémamegoldó nagyokos, nem fogok arról beszélni, hogy mit gondolok, vagy nem gondolok a vÃrussal és az oltással kapcsolatban. Megtettem már, nem is ez a lényeg. És megtettem azt is, amit jónak láttam, az én döntésem, senki nem kényszerÃtett semmire.
Most nem tehetek mást, mint várni türelemmel (vagy anélkül), hogy minek is nézünk megint elébe. Milyen formákat ölt ettÅ‘l arrafelé a vÃrusos életünk, régieket, újakat? A régieket szép lassan megszoktuk, na de milyen lesz ezután? Könnyebb, nehezebb, ugyanolyan? Jó kis fejtörÅ‘ játék, vagy egyre inkább lutri. Mit húzunk ki, mi a nyerÅ‘? Ki mint dönt, mit lát jónak az egészségével kapcsolatban, miként fogják esetleg saját akarata elleni döntésre kényszerÃteni? Kérdés kérdés hátán, csalódás, dac, harag, felháborodás, ellenállás, beletörÅ‘dés. A történethez kapcsolható érzések a végtelenségig sorolhatók. Közben hétágra süt a nap, vásár van, nyüzsgés, a teraszok tele, a parkban sétálnak az emberek, mintha mi sem történne. De mi is történik igazából? Egyre zavarodottabbak vagyunk, haragszunk. Ki azért, mert beoltatta magát, és mégis kezdÅ‘dik megint a régi nyomorúság, ki meg azért, mert folyton piszkálják, hogy álljon kötélnek, oltassa be végre magát. Most már egymásra is egyre jobban haragszunk, erÅ‘södnek a feszültségek, a szemrehányások. A józan ész háttérbe szorul, izmosodnak az indulatok. Nagyon nincs ez rendjén. Mintha egy hibás körben keringenénk, nem találjuk a rést, nincs kiszállás.
A gyermek elment találkozni a barátaival, most még lehet. Még egy kicsit élvezi a szabadságot, az őszi napsütést, kikapcsolódik. Aztán egy időre elvonul bekapcsolódni… Irány az ágyból pizsamában asztalhoz, a gép elé. Két hétig…