Pedig olyan lelkesen ment minden reggel, szereti az osztálytársait, még a tanároknak is örült. (Kedves pedagógusok, ezt csak poénnak szántam). Naponta élménybeszámolót tartott, alig bírtam hallgatni, de hallgattam, lelkesen én is. Már szinte normális életnek néztünk elébe. Persze, igazából nem ért nagy meglepetés, várható volt, hogy bekövetkezik, amiket jósolgattak. Dühös vagyok, tehetetlen, nem akarom hinni, és közben tudom, hogy a düh, harag nem segít. Az önámítás sem, hogy visszatértünk a normális élethez. Hogy mi a teendő, már igazából ki tudja, nem igaz?... Most nem szeretnék betérni abba a zsákutcába, ahol ellentétes elméleteket valló táborok tanyáznak, nem vagyok problémamegoldó nagyokos, nem fogok arról beszélni, hogy mit gondolok, vagy nem gondolok a vírussal és az oltással kapcsolatban. Megtettem már, nem is ez a lényeg. És megtettem azt is, amit jónak láttam, az én döntésem, senki nem kényszerített semmire.

Most nem tehetek mást, mint várni türelemmel (vagy anélkül), hogy minek is nézünk megint elébe. Milyen formákat ölt ettől arrafelé a vírusos életünk, régieket, újakat? A régieket szép lassan megszoktuk, na de milyen lesz ezután? Könnyebb, nehezebb, ugyanolyan? Jó kis fejtörő játék, vagy egyre inkább lutri. Mit húzunk ki, mi a nyerő? Ki mint dönt, mit lát jónak az egészségével kapcsolatban, miként fogják esetleg saját akarata elleni döntésre kényszeríteni? Kérdés kérdés hátán, csalódás, dac, harag, felháborodás, ellenállás, beletörődés. A történethez kapcsolható érzések a végtelenségig sorolhatók. Közben hétágra süt a nap, vásár van, nyüzsgés, a teraszok tele, a parkban sétálnak az emberek, mintha mi sem történne. De mi is történik igazából? Egyre zavarodottabbak vagyunk, haragszunk. Ki azért, mert beoltatta magát, és mégis kezdődik megint a régi nyomorúság, ki meg azért, mert folyton piszkálják, hogy álljon kötélnek, oltassa be végre magát. Most már egymásra is egyre jobban haragszunk, erősödnek a feszültségek, a szemrehányások. A józan ész háttérbe szorul, izmosodnak az indulatok. Nagyon nincs ez rendjén. Mintha egy hibás körben keringenénk, nem találjuk a rést, nincs kiszállás.

A gyermek elment találkozni a barátaival, most még lehet. Még egy kicsit élvezi a szabadságot, az őszi napsütést, kikapcsolódik. Aztán egy időre elvonul bekapcsolódni… Irány az ágyból pizsamában asztalhoz, a gép elé. Két hétig…