Az aradi vértanúkat a szabadságharc bukása után, 1849. október 6-án, a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján végezték ki. Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az ezen a napon kivégzett tizenhárom tisztet tartja számon. Az aradi vértanúk a szabadságharc kezdetén aktív vagy kilépett császári tisztek voltak, a szabadságharc végén a honvédhadseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi (tábornoki) és egy ezredesi rangot viselt. Az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepükért rájuk kirótt halálbüntetéssel az osztrákok példát akartak statuálni.
 

A fegyverletétel

A magyar honvédsereg a Világos közelében levő szőlősi mezőn tette le a fegyvert az orosz csapatok előtt: a nemzet – szabadságvágya ellenére – két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben már nem tudott tovább harcolni. Az osztrákok sértett büszkesége miatt – hogy a megadás nem előttük történt – a tábornokokat megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar parancsnokok részére, miután az oroszok – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat kiadták. A kivégzés eme formájának – amelyet korábban inkább csak köztörvényes bűnözőkre alkalmaztak – megbecstelenítő jellege is volt.
 

Vádak és ítéletek

A harminc magyar tábornok közül tizenöt került a szövetségesek kezére. Közülük Görgei és a Pétervárad feladásáért amnesztiában részesített Kiss Pál kerülte el a hadbírósági eljárást. Két tábornok, Gaál Miklós és Pikéty Gusztáv csak hetekkel később jutott a császári és királyi hatóságok kezére.

A szabadságharcban részt vevők elleni megtorlás gondolata már 1848 novembere óta foglalkoztatta az osztrák hatóságokat. Az uralkodó és Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy, a hadsereg fővezére által kiadott kiáltványok és rendeletek azonban főleg a magyar politikai vezetést, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés tagjait fenyegették súlyos retorziókkal. Windisch-Grätz a magyar hadseregben szolgáló volt tiszteket rendre felszólította a közös zászlóhoz való visszatérésre, utoljára 1849 januárjában. A kortársak azonban meglepve tapasztalhatták, hogy a fővezér a képviselőket viszonylag rövid igazoló eljárás után szabadon bocsátotta, a katonákra viszont súlyos büntetéseket rótt ki a pesti Központi Katonai Vizsgálóbizottmány.

A vádlottaknál két határnapot vettek figyelembe. Egyrészt 1848. október 3-át, tehát annak a királyi rendeletnek a kibocsátását, amely feloszlatta a magyar országgyűlést, törvénytelennek minősítette Kossuth és társai ténykedését, az országot a haditörvények alá helyezte és Jellasicsot nevezte ki teljhatalmú királyi biztossá. A haditörvényszék rugalmasan kezelte ezt a határnapot: a Délvidéken szolgáló tiszteknél 1848. október 10-étől számították azt az időpontot, amikortól fegyveres lázadásban való részvétellel vádolták őket. (A temesvári várőrség és főhadparancsnokság ugyanis ezen a napon hirdette ki az október 3-i manifesztumot.) A feldunai hadseregben szolgálóknál Windisch-Grätz október 17-ei felszólítását, illetve az október 30-i schwechati csatát tekintették kiindulási időpontnak.

A második dátum 1849. április 14., a magyar függetlenség kimondásának és a Habsburg–Lotaringiai-uralkodóház trónfosztásának napja volt. Azok a tisztek, akik ezt követően szolgáltak, felségsértés bűntettében voltak elmarasztalhatók. A bíróság itt is engedett némi türelmi időt. Gáspár Andrást, aki 1849. április 24-én köszönt le a hadtestparancsnokságról és kért betegszabadságot, csupán fegyveres lázadás bűntettében marasztalták el. Mindazonáltal az ítéletek már a tárgyalás előtt elkészültek.

A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette, az ítéleteket Julius Jacob von Haynau – akit katonái csak Einhaunak (bökő) hívtak – erősítette meg Magyarország teljhatalmú kormányzójaként. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Haynau a hadbíróság felterjesztése alapján négy halálra ítélt büntetését különleges kegyelemből a tisztekhez méltó golyó- és lőpor általi halálra változtatta. Kiss Ernő altábornagy azért részesült e „kegyelemben”, mert a szabadságharc alatt ténylegesen soha nem harcolt a császári haderő ellen. Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, Schweidel József pedig csak a schwechati csatában harcolt a császári haderő ellen, a továbbiakban adminisztratív beosztásokban szolgált, illetve Pest városparancsnokaként alkalma volt jó kapcsolatot kiépíteni a hadifogoly osztrák tisztekkel.
 

A kivégzés

Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje megfontolt elgondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért őt illette volna az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta: gróf Vécsey Károlyt végezték ki utoljára.

Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor) Lázár Vilmos ezredes, gróf Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő és Schweidel József tábornok. Tizenkét katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, parancsnokuk kardjával intett, és a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, és mindhárman újra tüzeltek.

Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után) lovag Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly tábornok. Vécsey Károly büntetését azzal súlyosbították, hogy végig kellett néznie társai kivégzését, mert őt akasztották fel utolsónak. A vértanú tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ezért Damjanich holttestéhez lépett és megcsókolta Damjanich kezét.

A kivégzést követően elrettentésül az elítéltek holttetemét közszemlére tették. Október 6-án este az agyonlőtt tábornokokat a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottak testét levetkőztetve a bitófa tövébe helyezték, majd melléjük döntötték a bitófák oszlopait.

Miklós orosz cár a kegyelem irányában próbálta befolyásolni rokonát, Ferenc Józsefet, és diplomáciai úton neheztelését fejezte ki a kivégzések miatt. Az aradi várban aznap keletkezett és a vértanúk nevének kezdőbetűit összefoglaló onomasztikon: „PANNÓNIA! VERGISS DEINE TODTEN NICHT, ALS KLAGER LEBEN SIE!” (Magyarország! Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!)
 

További aradi vértanúk

1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki: 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvédezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvédezredest, Kazinczy Ferenc fiát és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott.

Az aradi vértanúk mellett meg kell emlékezni gróf Batthyány Lajosról, az első független felelős magyar kormány miniszterelnökéről is, akit ugyanezen a napon végeztek ki Pesten az egykori Neugebäude épületének udvarán, a mai Szabadság téren.

És ez a sors jutott még további húsz magas rangú honvédtisztnek is. Több száz honvédtisztet ítéltek még halálra, az ítéletek nagyobb részét azonban kegyelemből húszesztendei várfogságra változtatták. Így a birodalom börtönei – a pesti Újépület, Olmütz, Josefstadt, Kufstein, Theresienstadt, Munkács, Arad – megteltek magyar politikai rabokkal.

A külföldre menekültek közül sokat távollétükben ítéltek el, és nevüket akasztófára kiszögezve tették közszemlére. 1851 szeptemberében így akasztották fel jelképesen többek közt Kossuth Lajost, Mészáros Lázárt, Perczel Mórt és Miklóst, Szemere Bertalant, Andrássy Gyulát és Táncsics Mihályt. Végül pedig több tízezer honvédtisztet közlegényként évekre besoroztak a császári hadseregbe.
 

Kossuth Lajos azt üzente

Az aradi vértanúkra 1867-ig csak titokban lehetett emlékezni, a kiegyezés után október 6-a országos gyásznappá vált. 1890. október 6-ától a pesti közönség a Vigadó első emeleti termében felállított Edison-féle fonográf hengeréről hallhatta Kossuth Lajos – 1890. szeptember 20-án Turinban (Torino) kelt – megemlékező szónoklatát az aradi hősökről:

„A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, s a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; s buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!”

Kivégzés előtti utolsó mondatok

Az alábbiakban a vértanúk kivégzés előtti utolsó mondataiból válogattunk egy csokorra valót.

„Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófa tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.” (Lázár Vilmos)

„Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata.” (Gróf Dessewffy Arisztid)

„Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.” (Kiss Ernő)

„A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.” (Schweidel József)

„Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.” (Láhner György)

„Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.” (Aulich Lajos)

Szerkesztette: Szekeres Attila