Aki az utolsó vacsora jegyzőkönyvét keresné, ne itt tegye, de aki annak szimbolikus tárgyi, testi, szellemi megközelítését próbálja érzékelni, annak mindenképpen érdemes ellátogatni a Székely Nemzeti Múzeum egységeként működő Lábas Ház pincegalériájába.
Mert találkozhat azzal az élménnyel, ahogyan az emberi test rejtőzködik farengetegben, rőzsék által megrajzolt bozótban, vízcsepegésben, folyóvízben, miközben rádöbben, hogy itt az egybeolvadás történetéről beszél a film szerzője.
A tegnap délután nyílt, Rizmayer Péter, budapesti születésű, Sepsiszentgyörgyön élő képzőművész tárlatának megnyitóbeszédében Dimény András fel is teszi a kérdést, hogy miféle természetet és miféle embert láttat ezúttal a művész. Annyit tudunk meg, hogy ez a természet nem az impresszionistáké, nem a park, vagyis a mesterséges rendezettség tere, hanem a háttér, amiből minden élet születik. Alkotójának alapanyaga a tűz, víz, föld, levegő, az idő. Méltatója a tizenkettes szám értelmezésekor tér ki az utolsó vacsorára, hangsúlyozva, hogy e szám a természet ciklikusságának is a száma. A tányérok kerekségében és fehérségében ritualitásukat láttatja, melyek nem válhatnak pusztán a táplálkozás jelképeivé. Ez a két kis teremben egymásba folyt alkotás egy-egy apró felismerésben, elmélyülve a részletekben keres választ a hitre, ürügyként használva ezúttal az utolsó vacsorát, és ezt a jelenetet újra és újra megrendezi a természetben.
