Bözsi, a nagynéni meg szélesen nevetett rám, s mondta: pá, Kukicska, én meg rávágtam, hogy pá, Bözsike. Manci néni, az anyósjelölt meg minden egyéb finomsággal tömött volna. Öcsike, Manyi tesója már kamaszodott, piszok jó bakelitlemezei voltak, és megengedte, hogy hallgassam őket, sőt, még kölcsön is adott belőlük, végül nekem is adta a zömét. Manyika pedig – aki haláláig a mosolygós arcú, kortalan sajátos szépség maradt – a maga utánozhatatlan kedvességével mosolygott rám, és mindig megdicsért valamiért. Még a papa, a szigorúbb Vilmos bácsi is oda vetemedett, hogy meg akart tanítani sízni a szemerjai erdőben, ami nagy kegynek számított.

Aztán az udvarlásból esküvő lett. Ma is emlékszem arra, ahogy a lagzi előtti napon Öcsike a közelgő esemény feletti örömében felkapta, majd popsijára ejtette a menyasszonyt, aki alig tudott lábra állni, de összeszorította a fogát és tette a dolgát. Emlékszem még a násznépet szállító makacskodó mikrobuszra, amelyet maga a vőlegény vezetett, a brassópojánai szállodára és a lakodalomra is. És a nászútjukon a besült dugattyújú Java motorra, amely a Fekete-tenger felé menet a bărăgani mezőbe röpítette utasait, akik mindezt épen megúszták, csak a Bandi zoknija sült le a lábáról. És nemcsak akkor bizonyultak nagy túlélőknek, hanem egész életükben is. Pedig sok zivatar jött, sok megpróbáltatás, de Manyika, az igazi csinosan molett hölgy és Bandi bátyám, a jóképű, bajszos fickó folyamatosan talpra tudtott állni. Megbeszélték és megoldották, amit meg kellett oldani.

Elegáns, illatos és mosolygó, de halk szóval is megfontolt, ha kell, a dolgokat egykettőre helyretevő, magyarul és románul is választékosan beszélő, a szakmájához kiválóan értő, diplomatikus, mégis határozott és megvesztegethetetlen. Ő volt Manyika, aki lehet, hogy néha legbelül szorongott kicsit közben, de ez kifelé nem látszhatott. Könnyed táncos volt, és kedves mindenkivel, de igencsak röviden lapátra került, aki ezt félreértette, mert neki csak Bandi volt az egyetlen. Az első és egyetlen szerelme, akivel közös életük utolsó napján is ugyanazzal a mély intenzitással szerették egymást, mint az elsőn. Férje karjaiban halt meg nemrég, a szó legszorosabb értelmében. A legszebb halál az elmenőnek és egyben a legkeményebb próba a maradónak. De aki nyilas korszakot, kommunizmust és két év munkaszolgálatot túlélt, az ezt is le fogja gyűrni. Mint ahogy Jutka lányuk is, akit – bár „csak” unokatesóm – húgomként szoktam emlegetni, mint ahogy Bandit is „Bátyának” neveztem gyerekként, bár „csak” nagybátyám. Manyikát pedig mindig nagynénémnek, nem nagybátyám feleségének.

Sokszor voltak nekünk is a menedék ők, mint ahogy most is hozzájuk járunk itthonról, Békésről oda, haza. Mert egy vérből valók vagyunk. Elcsángáltak és vártán maradók. Fogyatkozók ugyan, de a „felmentekre” figyelők, akik onnan túlról is segítenek, ha kell. És várnak is ránk. De ahhoz úgy kell élnünk itt lent, hogy ezt kiérdemeljük ott fent.