Ünneplőben, bottal, egymást támogatva jutnak el a ház bejárati ajtójáig, még mielőtt tovább hullna a boltívek fölötti plafonról a vakolat. Az 1991-es nagyajtai Kriza-ünnepségről tértek haza botladozva, s még hallani lehetett, hogy minden megemlékezésen miért újra és újra csak az idősek, volt azért fiatal is a téren, de túlnyomó többségben idősek várták végig az összes végtelennek tűnő hozzászólást, mint mindenütt azok, akiknek több az emlékeznivalójuk. Ez a kép végül is ennyi, hogy elégedetten hazabotorkáltak. És hogy maradtak addig, míg jó érzéssel töltötte el mindkettőjüket az emlékezés.
Elő kellett venni ezt a felvételt azért is, mert október elseje az idősek napja, és mert kereken harminc éve ENSZ-közgyűlés nyilvánította annak, ha már van napjuk a nőknek, bányászoknak, halászoknak, vadászoknak, társadalmi jóváhagyással ünnepeljenek az öregek is.
Nem lehet véletlen, hogy az utóbbi hetekben túl sok minden szólt az öregedésről. Most vettem észre, hogy a Helikon Kiadó újra megjelentette Plugor Sándor és Szilágyi Domokos Öregek könyvét, mely 1976-ban a Kriterion egyik legnagyobb sikerkönyve volt. Szilágyi harmincnyolc évesen, még ha önmagát is búcsúztatja az élettől, fiatalon szól az idősekről, elkérve Plugor Sándor szintén fiatalon megrajzolt, negyven kökösi öregről szóló, időnként groteszkbe hajló alakzatait. Szilágyi számozott sorokban alkotta meg a magyar irodalom egyik sikerkönyvét, s csak ő tudta akkor, hogy közben visszaszámlál.
De eszembe jutott, hogy tizenévesen volt első megdöbbenésem az öregkortól, amikor tévében láthattam a negyven éven alig túli Lev Jasint védeni a világválogatott ellen, ahol minden percben elhangzott a visszavonuló öreg kapus dicsérete, hogy nem lehet olyan rossz ez az öregkor. Vágytam egy ilyen öregkorra, fogalmaztam meg kölyökként, egykor sportkedvelőként, ahol még védekezni tud egy ember, akár a világválogatottal is szembeszegülve.
Visszatérve a sportról, a két nagyajtai idős férfi filmbe illő érkezése az utolsó lépcsőfokig naponta dönt meg rekordokat. Mire ezt a vénséges témát már kerülném, minap Lövétei Lázár László könyvbemutatója bevezetőjében felemlegeti sokunk kedvenc Vörösmarty-versét, A vén cigányt, melyet ötvennégy évesen írt a költő, s melyet sokan kortársai közül az „öreg” zavaros képzettársításaként jellemeztek. Ha pokolra jutunk, legalább felkeressük bizalommal a zokogó malmot. Hogy mindennek csúcsa legyen, a könyvbemutatóról hazaérve a tévé képernyőjén, alsó sávon megjelenik, hogy országunk egymillió nyugdíjasa gazdálkodik nyolcszáz lej alatti összegből, s a következő feliratban mindjárt kontrasztként egy ötvenezres juttatás is kirajzolódik.
Akkor hát bontsunk pezsgőt, kisnyugdíjasok kisebbet, nagyok nagyobbat. Addig is fordítsuk a lapot Petőfinek Az öreg kocsmárosára.
