Hogy túl messze ne menjünk, itt van például a főváros és környéke karantén alá helyezésének kérdése. Józan ember számára már legalább egy hete világos: egy megoldás létezik, és még az sem biztos, hogy gátat tud vetni az elszabadult járványnak, de meglépni muszáj. Ahogy tették, teszik azt az ország egyre több pontján településekkel, ahol a fertőzöttség ráadásul jelentősen alacsonyabb, mint Bukarestben és környékén. De mint megszokhattuk, a főváros valamiért most is más, olyan vidék, ahol a szabályok szinte mindig másként értendők, mint a plebejusok lakta vidéken. Mit számít, hogy egyes Bukarest környéki településeken eddig nem látott magasságokban a fertőzöttségi arány, és napról napra növekszik, a kórházak egyszerűen nem bírják a nyomást, juszt sem rendelik el a karantént.

De tágabbra nyitva a képet: külföldi segítséget kér az ország, miközben kihasználatlanul állnak a több százmillió lej értékű lélegeztetőgépek, maszkok és más eszközök, omladozik az egészségügyi rendszer, mégis csigalassúsággal halad az ellátási kapacitás bővítése – lásd moduláris kórházak, egységek –, továbbra is a béka ülepe alatt az átoltottság és az oltási hajlandóság, még mindig katasztrofálisan rossz a tájékoztatás járványfronton. És továbbra is ügyvivő kormány regnál az ország felett. Amely ígérni ugyan tud, de tenni igen keveset. Ne feledjük: nagyjából egy hete zajlik a kormányalakítási cirkusz a pártok sértett dívaként vagy éppen faltörő kosként való viszonyulásával, ami egyre inkább az előrehozott választások rémképét vetíti elő. Mert ugye épp ez hiányzik az országnak a járvány, az energetikai krízis és a lassan csillagászati szintre emelkedő árak mellé.

Ami igazán döbbenetes, hogy a hatalom képviselői, miután immár sokadjára váltak a kettős mérce, a felelőtlenség és a hiteltelenség bajnokaivá, újra a nép nyakába varrnák a felelősség oroszlánrészét. Beszédes e tekintetben Raed Arafat belügyi államtitkár szombati nyilatkozata, aki még véletlenül sem említi a hatóságok bakijait, hanyagságát az ijesztő járványhelyzet és a siralmas átoltottsági szint kapcsán, hanem kizárólag az álhírek terjesztőiről, a félretájékoztatókról, a döntéshozókkal szembeni bizalom leépítőiről szól, akiket szerinte a rádiókban és tévécsatornákon egy időre „el kellene csendesíteni”. Nagy kár, hogy ebben a formában az állításaira – noha részben helytállóak – a „bagoly mondja verébnek” az egyik illő válasz. Mert kétségkívül sokat ártanak a járvány elleni harcnak a vírustagadók és oltásellenesek, mindenféle vad elméletek terjesztői, de ez egyrészt nem menti fel a döntéshozókat, hatóságokat a több hónapos nemtörődömségük, mulasztásaik bűne alól, másrészt nem biztos, hogy a meggyőzés legjobb eszköze, ha elhallgattatással, elnyomással fenyegetünk, miközben szavahihetőségünk, megbízhatóságunk éppen mélyrepülésben.