Talán évekig nem fogom tudni kitörölni emlékeim közül azt a hangot. Valami távoli, kiáltáson túli dimenzióból érkezett, hurrogásnak, pfújolásnak sem nagyon nevezhető, inkább hörgéshez állt közelebb. És azokat a szavakat, melyeket kimondani sem szabadna, nemhogy leírni. De leginkább azt a gyűlölettől eltorzult arcot, amint az igen tisztelt néző magából kikelve üvöltött.
A fiatal játékos szemmel láthatóan összerezzent. Az eset éppen a pályának a lelátóhoz közel eső felében történt. Persze, tévedett, nagyot, tapsra nem számíthatott, de a széksorok fölött átívelő gyűlölet valósággal mellbe vágta. Tizennyolc éves, most tanulja csak, mennyire mulandó a sportteljesítményekkel járó dicsőség, milyen kicsi a határ a bálványozás és gyűlölet között. Sokan voltunk ott, akik szégyelltük magunkat. Sokan gondoltuk úgy, hogy bár a lelátó tényleg nem színházterem, azért ilyesminek focimeccsen sincs helye. És hallgattunk.
Sepsiszentgyörgy az elmúlt évek során olyan sikereket ért el a sportban, amilyenekről tizenöt-húsz évvel ezelőtt álmodni sem mertünk. Női kosárcsapatunk ötször nyerte meg a hazai bajnokságot, hatszor a Román Kupát, évek óta stabilan képviseli városunkat és a romániai kosárlabdát a nemzetközi porondon, pár hete küzdelmes mérkőzés nyomán a hosszabbításban buktuk el a legrangosabb megmérettetésnek számító Euroliga-részvételt. Most kisebb hullámvölgybe került a csapat – ha lehet azt annak nevezni, hogy egyszer kikapott a bajnokságban és egyszer elvesztett egy Európa-kupa-mérkőzést Ukrajnában –, az igen sok támogató hangját mégis elnyomni látszik néhány elégedetlenkedő kötekedése. Ugyanígy a focival: tíz éve még a szekeres bajnokságban játszott a csapat, de ma már sokaknak az sem elég, ha pontot rabolunk a román bajnokság olyan élcsapataitól, mint az FCSB vagy a Craiova. A hétvégi stadionavatón is akadtak, akik egy-egy rossz passz után azonnal füttyel, hurrogással fejezték ki nemtetszésüket – persze, szívük joga, és a stadion tényleg nem színházterem, de azért becsületünkre semmiképp sem válik, ha ahelyett, hogy tapssal, énekkel buzdítanánk kedvenceinket, és így fejeznénk ki ragaszkodásunkat, úgy viselkedünk, mint valami szedett-vedett csőcselék.
Részben érthető ez a magatartás, a járványhelyzet, az ezzel járó korlátozások, a gazdasági nehézségek nyomán óriási a társadalmi feszültség, szinte tapintható ez a hétköznapokban, de jól látszik a közösségi médiát elárasztó bejegyzésekben is. A sportmérkőzéseket azonban éppen ilyen helyzetben fokozottabban kellene értékelnünk, hiszen kiváló alkalmat jelentenek arra is, hogy kicsit kiszabaduljunk hétköznapi gondjaink-bajaink fogságából, felszabadultan szurkoljunk, együtt izguljunk csapatunkkal, közösen örüljünk – ha a pályán nem is győzhetnek mindig kedvenceink, valójában már az együttlét, az egymással megosztott élmények is felbecsülhetetlen értéket jelentenek, amint erre a karanténidőszak is rádöbbentett.
A televízióban, világhálón közvetített sporteseményeken láthatjuk, milyen csodálatos hangulatot tudnak teremteni a szurkolók, nézők vesztett meccsek után is. A világban a szurkolói kultúra ma már egyre inkább annak kifejezéséről szól, hogy jóban-rosszban a csapat mellett kell állni, az igazi szurkolók eredménytől függetlenül ugyanolyan kitartással biztatják kedvenceiket, ünnepként élik meg a mérkőzést magát. Sportcsapataink, infrastruktúránk, sportlétesítményeink lassan felnőttek erre a szintre, hiszen kosárcsapatunk állandó szereplője a nemzetközi viadaloknak, idén immár focicsapatunk is bemutatkozott a Konferencia Ligában, sportcsarnokunk és stadionunk túlzás nélkül világszínvonalú. Jó lenne, ha lassacskán szurkolásban is felzárkóznánk ezekhez és Európa jobbik részéhez. Alkalom lesz rá, hiszen holnap, csütörtök este törökországi csoportellenfelét fogadja a Sepsi-SIC, másfél hét múlva pedig a nagy múltú, fanatikus szurkolótáborral rendelkező Dinamo látogat Sepsiszentgyörgyre.
Kizárólag rajtunk múlik, hogy örök elégedetlenkedő károgókként vagy csapatunkra, városunkra, Székelyföldre büszke szurkolótáborként viselkedünk.