„Ezúton én elnézést kérek minden választótól” – mondta az RMDSZ elnöke. Politikus szájából olyannyira ritka szavak ezek, hogy már-már furcsán is hatnak.

Hiába azonban: bár sok képviselő és szenátor jelen volt tegnap a parlamentben, nem akadt senki, aki megszívlelte volna, követte volna az RMDSZ elnökének kijelentését. Pedig talán éppen a többieknek kellene elnézést kérniük a választóktól, hiszen az RMDSZ szerepe tán a legkisebb a jelenlegi politikai válságban. Nem az RMDSZ robbantotta szét a koalíciót, nem ők kényszerítették kihátrálásra partnereiket, hanem a liberálisok, nem ők léptek ki a kormányból, hanem az USR PLUS, nem Kelemen Hunor nevesített olyan miniszterelnök-jelöltet, akinek esélye sem volt, hanem Klaus Iohannis, és nem a magyar szervezet terjesztett be és szavazott meg bizalmatlansági indítványt anélkül, hogy lett volna alternatívája a kormányzásra, hanem az ellenzéki Szociáldemokrata Párt és az AUR.

Kelemen Hunor szavai után azonban, mintha mi sem történt volna, folyt minden tovább odabent: vádaskodás, egymásra mutogatás, felelősséghárítás – olcsó színjáték dilettáns színészekkel, mely valójában senkit nem érdekel már, mégis nézzük, mert mi mást tehetnénk, mert ezek a bohócok, ezek a felelőtlen senkiházik döntenek sorsunkról, életünkről. Arról, ami odakint zajlik, a parlament falain kívül, ott, ahol elsöprő erővel tombol a koronavírus-járvány, ahol százával halnak meg olyanok, akik még élhetnének, ahol a jövedelmünket felemésztő infláció, a mind magasabbra kúszó kamatlábak, az elszabaduló energiaárak okoznak fejfájást millióknak.

Kérdés, persze, hogy a bocsánatkérés önmagában segítene-e. Valószínűleg, nem. Annyi van már a politikai pártok rovásán, hogy aligha úszhatnák meg azzal, ha számításból, kommunikációs fogás gyanánt vagy akár teljesen őszintén elnézést kérnek a felelőtlenségért, a sok hazugságért, a mérhetetlen cinizmusért, amellyel fittyet hánynak az ország dolgaira, a kórházakban életükért küzdő betegek tízezreire. Mégis egyfajta gesztus lenne, halvány és erőtlen bár, de üzenet, hogy talán-talán még lehetne rendezni dolgainkat a parlamentáris demokrácia eszköztárának felhasználásával.

Mert a társadalmi feszültség olyan szintre jutott, hogy félő, ha robban, az elégedetlenségi hullám nemcsak az éppen regnáló vezetőket sodorhatja el, hanem lerombolhatja az állami intézményekbe vetett maradék bizalmat is, veszélybe sodorva a demokrácia alapintézményeit.