A végtelen információáradatban folyamatosan arra kényszerülünk, hogy válasszunk, de nem mindig van erőnk vagy időnk a választáshoz. Ezért gyakran mellékutcákba tévedünk, csupán azért, mert azok gyors vagy egyszerű információkat kínálnak. És minél inkább gyakoroljuk ezt a felületes médiaböngészést, annál jobban leszokunk arról, hogy elmélyedjünk, átgondoljunk egyes híreket, egyre képtelenebbé válunk arra, hogy összefüggéseiben vizsgáljunk meg a világot meghatározó fontosabb jelenségeket. Tévelygünk a részletek között.

Mostanában talán az oltásról értekeznek a legtöbben. Külön csoportokba szerveződnek az oltáspártiak és oltásellenesek egy-egy véleményvezér gondolatai mögé. Időnként összecsapnak, ilyenkor végtelen kommentáradatban érvelnek és sértegetik egymást, amíg kifogynak az ötletekből. Mindenki tudja az igazságot, de minél vehemensebben osztja az észt, annál több lehetőséget kínál arra, hogy ellentmondjanak neki. Aki egyik oldal fölött sem tör pálcát, és senkit sem tilt le az ismerősei közül, az elég gyakran találkozik olyan tartalmakkal, amelyekkel nem ért egyet. Egyesek szerint az oltóanyag kísérleti szakaszban van, de különben is miért kell oltakozni, ha a beoltottak is megfertőződhetnek, nyáron hol volt a vírus és miért kell kivert kutyának érezniük magukat az oltáselleneseknek. Másfelől meg egyre több betegről szólnak a hírek, és panaszkodnak az orvosok, hogy nem bírják az egészségügyre nehezedő nyomást, nincs elég ágy az intenzív osztályokon.

Már régen ott tartunk, hogy az értelmezés nélküli történetek érintenek meg leginkább, próbálunk inkább a tényekre figyelni, nem a véleményekre. Miközben persze tudjuk, hogy a Facebook olyan algoritmusok alapján működik, melyek lényeges információkat szűrnek ki, az objektivitás látszatát keltve többnyire olyan híreket, elveket népszerűsítenek, amelyek számára elfogadottak. Például az LMBTQ közösség térhódítását, egyes megnyilvánulásait bíráló véleményformálók bizonyos bejegyzései nyomtalanul eltűnnek a portálról. Tehát valószínűleg nem véletlenül kerülnek elénk a tények sem.

Hogyan is lehetne így pártatlanul állást foglalni? Van-e értelme energiát fektetni abba, hogy megkeressük az igazságot, miközben még a fényképeink is torz valóságot közvetítenek? Hisz mindenki a legjobb formáját hozza a Facebookon... És mindenki a toleranciáról beszél, de ha ezt komolyan vesszük, az valójában az intolerancia elfogadását is jelenti, ami meglehetősen abszurd helyzet. Tehát minél több nézőpontból közelítünk meg egy problémát, annál kevésbé tudjuk, hol az igazság. Bertrand Russell szerint „az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel”. Rég kicsorbultak már életünk biztos támpontjai: a tudás, a szaktekintély, az idősek élettapasztalata. A valódi élet itt mit sem számít, mindig arrafelé hajlik az igazság, amelyik irányból többet posztolnak. Az orvosok, virológusok véleményét felülírja a kisember vélt tájékozottsága, következtetései.

És mégis megkerülhetetlen része az életünknek a Facebook, mely rég meghaladott minden más médiafelületet, tévét, rádiót, újságokat. Aki tudatosan használja, felülmúlhatatlan nézettséget generálhat magának. Talán épp azért, mert nehéz megtalálni a helyes utat, a megmondó embereken túli valódi bölcsességet, mely közelíteni tudná egymáshoz az álláspontokat. Talán a jó öreg szeretet hiányzik belőlünk, azért próbálunk mindig lenyomni másokat, többet szerezni magunknak mindenből. Ha látnánk, hogy valójában gyerekkori félelmek, frusztrációk húzódnak meg a legvehemensebb megnyilvánulások mögött is, talán nem acsarkodnánk olyan vadul egymásra. Vagy lehet, hogy akkor még nehezebb volna tájékozódni? Ki tudja?