Megéltem jókora dézsával belőle, nem tálalom tehát, hiszen nem egyedül. Százezrek élték velem vagy nélkülem. Az viszont meglephet bárkit, hogy most kezébe kerül egy könyv 1990-ből, Csikós György tollából és egy az egyben, napról és szóról szóra a sztálinista, őrjöngő őrség sajátosságairól, annak élményeiről meg halálnemeiről.
Ami hihetetlen, azt is próbálja az ember megközelíteni, hogy meg ne tagadná a valóság önmagát az ember előtt. A könyv címe: Csikós György: Tizenhárom év a Kreml kazamatáiban. Budapesten jelent meg 1990-ben, a Pallas Kiadó gondozásában. Akkoriban vásárolhattam, hiszen 1988-ban mentem és maradtam Budapesten. Hogy mekkora megkönnyebbülést jelentett a román műanyag-demokrácia számára ez a döntés, nem latolgatom. Tény viszont, hogy mind a magyar, mind a román, bolgár, lengyel s a többi szocialista demokrácia a Szovjetunió fattyú gyermeke volt. Erről az eredendő gyilkos diktatúráról szól a könyv, pontosabban annak belső, hasonlíthatatlan gépezetéről: Sztálin személyes védelmi készültségéről.

Most olvastam el az 1990-ben megjelent könyvet, végedes végig irtózattal és dühvel körítve magam körül is a létező világot, melyben annyi mindent kibírtunk, Sztálin őrjöngve halált osztogató terroruralmát. Igen, ígyen ám, ugyanis az öcsikés, kisebb országocskák s hazácskák, mint a magyar, a román stb., mindent megtettek, hogy hasonlókká váljanak, és úgy mennybe menendők ám. Mások halála? Ugyan, kedves elvtársaim.

A Sztálint védő komplexum az emberek nevét is törölte! Egy betű plusz egy szám, számok, ennyi az őr, aki ha jobb lábbal indult, vagy ellene szólt a huzatnak, mehetett egy intés nyomán a halálba. Kivégzések mindennap. Elítélt: m-27. Még a madár szárnya sem rebben a szovjetben, ahol a Kreml palotája egész várrendszert tartott maga alatt! – a föld alatt. Sztálin „csupán” annyiban volt jelen, amennyiben a Betű plusz szám élt vagy halt – érette és miatta.

A könyvet az ottani, egykori jelen levő őrök, betű plusz számsor nevű magyar (is) őrök és egyenként is halálos végkifejletű katonarabok egyike írta, Csikós György. „Sztálin 6-os számú titkos testőréből lett F-239-es rab néhol fantasztikusnak tűnő monológját 1955 őszén, a Szovjetunióból történt szabadulásom után azonnal papírra vetettem (...) Meggyőződtem: mindaz, amit F-239 elmondott, valóság volt. A sztálini megtorlásnak magam is áldozata voltam. Kétezer napot sínylődtem a Gulágon...”
Rám hullott, zuhant néma halálsikollyal ez a könyvem. Most hálás vagyok a sorsomnak (ha van ilyesmi az esetemben), hogy nem hamarább. Gyenge lettem volna tán a túlélésben. Most is remegő ujjakkal matatok Faludy György könyve után: Börtönversek, 1950–53 – Magyar Világ Kiadó, 1989. A költő nem Leningrád föld alatti Sztálin-rezidenciáját járta meg, hanem csak Recsket, a börtöntábort Magyarországon, és nem csak Recsket, mert a sztálinizmust követni Magyarországon is, sőt, Romániában, Lengyelországban is, másutt is követni kellett. Az élet itt is, másutt is akkor volt fontosabb, amikor fegyelemsérülés miatt kioltatott. Jöjjön Faludy György!

Zsuzsának a tömlöcből

Cellám falán akasztófákat látok,
s hatvanhat napja nem néztem eget,
de búval-bajjal, múlttal és jövővel
nem gondolok félannyit, mint veled... (Az ávo pincéjében, 1950 szeptembere.)

És hadd lépjünk eggyel arrébb, erréb a szovjet-szocialista ködtengerben, Faludyval.

Magánzárka

Rég nem félek a haláltól
hadd ropogjak ha ölel
féltem tőle hosszú távon
nincs mit félnem ily közel
van még két egér barátom
ők táncolnak térdemen
amikor a deszka-ágyon
napi egyszer étkezem...

A rémálomban s a rémes valóságban dalol Faludy is a börtönökben. Még akkor is igaz, ha sokszor nevezték a költőt önnön legenda-gyárosának. A sztálini abszurd valóság, a mesés valóság rémes képeit csitítja tán a lírai átélés, a vetítés. Igaz mindaz, amit Csikós György a könyvébe gyömöszölt. Magam is megdidergek a könyvlapok, rémoldalak láttán.
 
Egyetlen segélykiáltásomat ne csitítsátok,
se leányok, se börtönkilincsek.
Szaggatni kell az eget s a rácsot. (Cz. Z.)