Reggel a Bászka hídján

Mondják, azóta van ez így, mióta a kilencvenes évek végén bezárt a deszkagyár. Igaz, azóta magánosították, és most másként, de újra működik, csak jóval kevesebb alkalmazottat foglalkoztat. Idén ráadásul az is gondot jelent, hogy nyáron nem termett elég erdei gyümölcs, nem volt gomba, ez máris érződik a vásárlóerőn, többen említik, az üzletekben jóval kevesebb áru fogy. Mindezek mellett tagadhatatlan viszont, hogy Kommandó házain egyfajta szépülési hullám látszik, sokan ablakot cseréltek, kisebb-nagyobb bővítésbe kezdtek, az emberek lehetőségeik szerint csinosítják otthonaikat.

Délelőtt jönnek-mennek a fő úton a rönkökkel megrakott tehergépkocsik, a fakitermelés változatlanul az egyedüli állandó, biztosnak mondható ipari tevékenység e kistérségben. Csakhogy ebben a szakmában sem mindenki dolgozik munkakönyves szerződéssel, sokan alkalmi lehetőséget használnak ki. Ami pillanatnyilag jó, ellenben hosszú távon, nyugdíjazásnál majd adódhatnak a kérdések: miért csak ennyi az öregségi járulékom, amikor én dolgoztam? Igen, reggeltől estig, csak esetleg feketén: a munkaadók ebben az esetben nem fizettek társadalombiztosítási járulékot, s akkor az a munka, az a szolgálati idő a nyugdíjazásnál nem számít...

Egy félreesőbb, szomszédos utcában fiatalember tolókocsiban, barátai kísérik. Ő is Magyarországon dolgozott, építkezésnél. Szerencsétlenségére leesett az állványról, s azóta nem tud lábra állni. Munkabaleset.

Ennél többet nem lehet

Kommandón az elmúlt években a közhasznú munkások száma háromszéki rekordot döntött, olyan tél is volt, amikor 172 állástalant foglalkoztatott az önkormányzat, ilyenkor pár hónapig a legszükségesebb, éppen adódó munkát bízzák rájuk ― vízvezetés vagy éppen hóeltakarítás ―, ezért minimálbér jár, de az is értékes bevételnek számít egy-egy családnál, főleg ott, ahol férj és feleség egyaránt munkanélküli. Más kérdés, hogy a foglalkoztatás csupán időszakos, így általában nem jelent sem biztos megélhetést, sem szakmát.

A falunak viszont az is sokat számít, hogy a magánosított deszkagyárban most tucatnyian dolgozhatnak ― ,,az én szememben ez óriási dolog", magyarázza Kocsis Béla polgármester ―, a Grenzkommando vállalat pedig további tizennégyet foglalkoztat. ,,A munkahelyekkel van némi gond" ― jegyzi meg, de úgy látja, erdőkitermelésben van, lesz újabb álláslehetőség ― noha ez önmagában nem elegendő a munkanélküliség mérséklésére ―, s mint mondja, eddig Kommandóról a magáncégek nagyon sok embert alkalmaztak erdőkitermelésre munkakönyvvel is. ,,Oda kell figyelni, hol adódik egy munkahely, és akkor azt el kell foglalni, mert nem lesz szociális támogatás, míg a világ, megszűnhet a közhasznú foglalkoztatás is. Sok lehetőség nincs, nem válogathatunk az állások között, ahol éppen kerül, azt kell elfogadni." Az épülő házakról is megjegyzi, ,,nagyon szépen fejlődik, az utóbbi időben csodálatos épületeket, hétvégi lakóházakat építettek, de ezek egy része Kovászna közigazgatási területén van, oda adóznak, a táj ugyan megszépült egy kicsit, de Kommandót ez sem pozitívan, sem negatívan nem befolyásolja".

Kocsis Béla úgy látja, a fiatalok nem elmenőben vannak, hanem jönnek haza, készülnek haza. ,,Mentek el, de nem lehet azt mondani, hogy nagyon sokan." Van, akit a jobb kereseti lehetőség vonz, abban bíznak, hogy pár évi magyarországi munkával megalapozzák magukat, és visszatérnek, házat építenek. ,,Mert a kommandói ember olyan helyen nem érzi jól magát, ahol csak róna van, s lengedező búzatábla, nem látja a hegyet, nem látja az erdőt, vackolódik."

Az évek során a polgármester két háromszéki készruha-ipari gyár vezetőségét próbálta meggyőzni, létesítenének kisebb varrodát, mert Kommandón van munkaerő, területet is ajánlott. Nem járt sikerrel. Távolinak tartják a falut, s az lehetetlen, hogy a kommandóiak naponta ingázzanak, ez még nyáron is problémás, nemhogy télen. De felmerült egy simavízgyártó üzem telepítésének gondolata is, kijelölték a területet, fúrásokat végeztek, elégedettek voltak a víz minőségével, de azt mondja, 2002-ben a prefektúrán a hideg időre hivatkozva elijesztették a befektetőt. Ugyanakkor Kocsis Béla fontosnak tartja, hogy ,,az ide látogatót ne csak az érdekelje, mennyiért lehet területet vásárolni, jöjjenek komoly elképzeléssel, hogy egy kis üzemet akarnak létrehozni", dolgozzanak bármiből, ami itt adott, ,,csak munkahely legyen". ,,Bárhonnan érkezzék befektető, két kezemmel emelem a levegőbe."

Arra a felvetésre, hogy a fiatalok mellett a középkorú, munkanélküli asszonyok is nagyon nehéz helyzetben vannak, azt mondja, amikor az önkormányzat 172 állástalant foglalkoztatott, közülük 120―130 hölgy volt. ,,Az volt az igazi élet, mert a férjük is dolgozgatott valahol, tudom jól, mit jelent, amikor alapfizetésből duplát visznek haza". Noha van egypár család, ahol senkinek nincs munkája, szerinte most nem annyira nehéz az élet, mint amikor bezárt a gyár, súlyos szociális és gazdasági problémák ugyan vannak, de nincs vészhelyzet, sőt, 2009-ben kezdődnek az infrastrukturális befektetések, és reméli, hogy azoknál is kommandóiak fognak dolgozni. A faluban vendéglátó-ipari képzést is szerveztek az asszonyoknak, oda is sokan beiratkoztak egy jövőbeli munkahely reményében. ,,Tudom, hogy az emberek szebb jövőre vágynak, jobban szeretnének élni, többet várnának el, de úgy érzem, most ennél többet nem lehet. Én azon vagyok, hogy a faluban munkahelyeket tudjunk teremteni, hosszabb időre itt tartsuk a kommandóiakat. Mi megkóstoltuk a kenyér keserű ízét is, tudjuk, mi a szegénység, de hogyha odafigyelünk, és minden szinten erőltetjük, mind a polgármesteri hivatal, mind a lakosság, én azt hiszem, ki tudunk lépni ebből a kátyúból." S bár elszigetelt településen élnek, a polgármester azt mondja, ,,próbáljunk derűlátóak lenni, hátha beindul itt is az élet". ,,Tudom, mi a dolgom, nem kezdő polgármester vagyok, jövőt teremteni, ez a mi feladatunk, mind az enyém, mind a falustársaimé. Én azt mondom, kialakul."

Vendégmunkás sors

Kis, félreeső mellékutca, alig pár lakással. Jól ismert kommandói sorházak. A két középsőben laknak, a két szélsőnél bezárt, lelakatolt ajtók. Üresek, az egész család elment valamerre dolgozni. Az itt maradtak bejárata előtt gumicsizmák száradnak, helyenként a lábbeliket felaggatják a kerítésre. A nehéz erdei munka lenyomatai.

Igen, azt tartják, ,,ügyes, életrevaló fiatalok" mennek Magyarországra dolgozni, többet is keresnek, mint itthon. Igaz. Csak az a kérdés, hogy ezért a kevéske többért mekkora árat kell fizetni? Vannak ugyanis családok, ahol az itthon maradt gyermekeket nagyszülők nevelik: Szabó Mária (képünk), Kommandó helytörténésze, monográfiaírója két évig gondoskodott kisunokájáról, miközben a gyermek édesanyja és édesapja kint dolgozott, ők jóformán alig látták az apróságot. Egyéves volt, amikor el kellett hagyniuk a falut, mindenképpen megélhetés után kellett nézniük.

Szabó Mária mindkét fia a szomszéd országban dolgozik, a hároméves kisfiút ezen a nyáron vitte vissza szüleihez. Másik fiának mindkét gyermekét most is az anyatársa neveli itt, Kommandón. Szomszédja, Gál Magdolna hat gyermek édesanyja, a családból szinte mindannyian dolgoztak külföldön, fiai közül ketten Svédországban is jártak. Nem szerették: egyikük most lovakkal próbálkozik, alkalmi erdei fuvarokat vállal itt, helyben, a másik brassói építőtelepen dolgozik. A harmadik fia, János egy évvel ezelőtt meghalt a budapesti munkaadójánál szervezett kisebb ünnepség után. Huszonkét éves volt. Édesanyja számára gyanús körülmények között hunyt el, nem is hisz a hatósági papíroknak, csak hát nem volt pénze, hogy utánajárjon a történteknek. Gál Magdolna is megismétli: Jancsi azért ment el Kommandóról, mert nincs munkalehetőség, s tudta, nagy a család, szeretett volna lakást venni... Szabó Mária ehhez fűzi hozzá: a fiatalok nem szívesen mennek el, Jancsi is pénzt akart gyűjteni, hogy majd hazajön, hátha kerül valami állás, hátha megindul a turizmus... ,,Mindenkinek ez a reménye. Nem csak neki, hanem az enyémeknek is, mert ha holnap telefonálnék, hogy gyertek, mert van egy elfogadható munkahely elfogadható fizetéssel, ők szednék magukat, és nyomban hazajönnének".