– Az utóbbi években szinte hetente történik egy épületavató vagy alapkőletétel Erdélyben a magyar kormány támogatásával. Az új, illetve felújított létesítmények legnagyobb hányada oktatási intézmény, az építkezés többségében az erdélyi magyar történelmi egyházakkal partnerségben valósul meg. Azonkívül, hogy ez szinte törvényszerű, hisz a támogatás révén a magyar kormány az erdélyi és szélesebb körben a Kárpát-medencei magyar közösséget kívánja erősíteni, és köztudott, hogy az egyházak érik el legjobban ezeket a közösségeket, mégis miért élvez elsőbbséget sok egyéb feladattal szemben az oktatás az egyház számára?
Kató Béla: – Az utóbbi esztendőkben különösen hangsúlyossá tettük, hogy az egyház nem létezik iskolák nélkül. Életszükséglet, alapvető feladat, és a reformáció óta ehhez párosul az, hogy anyanyelvű oktatásról van szó. Ha nem lesznek iskoláink, ha nem tudjuk a fiataljainkat nevelni, és nem látjuk őket magunk körül, akkor előbb-utóbb megszűnik az egyház. Ez annyira létfontosságú kérdés, hogy nem lehet alkudozni, hogy kell vagy nem kell tenni ennek érdekében. Az elmúlt tíz esztendőben püspöki szolgálatom alatt ebben tettük a legtöbbet, és ehhez kértük a legtöbb támogatást. Ez folyamatos, ennek van értelme. Enélkül nincs jövő, ezért minden áldozatot meg kell hoznunk.

– Látható-e ennek a folyamatnak az eredménye, nevezetesen az, hogy az egyházi, illetve egyházközeli óvodákban, iskolákban tanuló, nevelkedő gyermekek, fiatalok érzik: tartoznak valahová?
– Egyházunk soha nem felekezeti nevelésben gondolkodott, hanem keresztyén nevelésben. Iskoláinkban a múltban is többféle vallású gyermekek tanultak, és ez jelenleg is így van. Úgy szeretnénk nevelni, hogy akik ezekből az oktatási intézményekből kikerülnek, emberségükben és magyarságukban hűségesek maradjanak, és ne elrugaszkodottak mindenféle emberi értéktől. Az elmúlt évtizedekben azt tapasztaltuk, ezek a fiatalok nagyobb arányban maradnak itthon szülőföldjükön, nem múlik el nyomtalanul számukra, hogy éveken keresztül egy közösséghez tartoztak, és olyan irányba nevelték őket, hogy felelősséget érezzenek ezért a közösségért. Ez nem nyilvánul meg a matematikaórán és a különböző vizsgákon, ott éppúgy kell teljesíteniük, mint a többi diáknak, de kapnak valami többletet, ami jó esetben végigkíséri egész életüket. Ez persze az emberi minőségtől is függ, a lelkipásztor, a pedagógus, a nevelő milyensége meghatározza, elérjük-e a célunkat vagy nem, és abban nem vagyok biztos, hogy mindenki egyformán teljesít. Minden bizonnyal vannak gyengébb láncszemek is, de a szándék és a nevelési cél egyértelmű. Látnunk kell, hogy azok lesznek a helyi vezetőink, azokból a fiatalokból kerülnek ki az oktatás, egészségügy, gazdaság szereplői, akik itthon maradnak. Lényeg, hogy felelősséget érezzenek a közösségükért, a másik emberért. Rendkívül sok módja van annak, ahogy a gyermeket erre rá lehet nevelni, ennek a felelősségét hordozzuk, és áldozatot is hozunk ezért.
 

Nemzetpolitikai kérdés is

– Ahhoz, hogy az egyház fenn tudja tartani a hitéletet, az igehirdetés szolgálatát, a hívek hozzájárulására van szükség, de perselypénzből nem lehet intézményeket létrehozni és működtetni. Miért vállal át az egyház több olyan feladatot, amely az állam kötelessége lenne?
– Egyetlen rendszer sem tökéletes, ezért segítségként belép az egyház, amely éppen a lelkiségét tudja hozzáadni, ugyanakkor szakmailag is ugyanolyan jól teljesít. Sok mindentől függ, hogy mennyire sikerül, de ez a szándék: hogy azért nevelek, azért gondozok, mert van egy plusz, amit adni tudok, és amivel felelek a transzcendens felé. Az egyház nemcsak horizontálisan felel valakinek (mint mikor például az ellenőr jön), hanem mindennap oda kell állnom az Úristen elé, és el kell számolnom cselekedeteimmel. Ezért lehet nagyobb a bizalom irányunkban, mert az egyháznak meg kell felelnie magasabb szinten is.

Kató Béla: az egyház nem létezik iskolák nélkül

– Kegyelmi állapot, hogy a magyar kormány is megértette ezt és támogatja az elcsatolt területek egyházait és rajtuk keresztül a magyar közösségek intézményrendszerét?
– Nemzetpolitikai stratégiáról van szó. Az erdélyi magyar történelmi egyházak abban a korban is, amikor már úgymond a világi intézményeket bezárták, továbbra is álltak a maguk helyén, és kisebb lehetőséggel, de tovább folytatták a tevékenységet. Egy keresztyén értékrendet támogató nemzeti kormány természetesen partnernek tekinti az egyházakat, és hisz abban, hogy az egyházak túlélhetik azokat a rendszereket, pártokat, amelyek esetleg éppen az utóbbi tíz-húsz évben jelentek meg. Azok eltűnhetnek, de az egyház marad, és maradt akkor is, amikor lehetőségei korlátozottak voltak és nem volt teljes egészében cselekvőképes. Mi hiszünk abban, hogy az egyház volt, van és lesz. Ezért kapjuk mi azokat a feladatokat, amelyek a világ szeme előtt nem kimondottan egyházi feladatok. Amikor egy iskolát felépítünk, nem a papi képzőt próbáljuk szolgálni általa, hanem az egész társadalmat. Ebben a nemzetpolitikai kérdésben ott van, hogy magyar történelmi egyházakról van szó, nyilván az anyanyelvű oktatást támogató nemzetpolitika a tét, mert ha elveszítik a gyermekek anyanyelvüket, akkor később már nincsenek hívek.

– Sikerül-e egyensúlyt tartani abban a tekintetben, hogy a tömbben élő magyarság és a szórvány is kapjon támogatást, építkezhessen?
– Ott, ahol még közösséget lehet fenntartani az anyanyelvű oktatással, tesszük a dolgunkat. Például szinte sehova nem fektettünk be annyit, mint a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba, mert azt pontosan tudjuk, addig lesz dél-erdélyi magyarság, amíg létezik a nagyenyedi református kollégium, és addig lesz református iskola Nagyenyeden, amíg lesz annyi környékbeli református kis falu, amíg ezek a kis magyar közösségek élnek. Olyan szimbiózisban él a két intézmény egymással, hogy ez elválaszthatatlan egymástól. A szórványkollégiumi rendszer kiépítése is átgondolt lépés: hol érdemes, hol lehet még iskolaközpontot fenntartani. Ebben vannak civil kezdeményezések is, ami jó, és együtt kell működni, hogy párhuzamosságokra ne kerüljön sor, mert lecsökkent a gyermekek száma. Mindegy, hogy kinek a kapuján mennek be a gyermekek, csak menjenek. Ugyanakkor a tömbben élőknek kell nyitottnak lenniük, hogy adott esetben az önmagában már nem működtethető, fenntartható szórványközösségből is lehessen gyermekeket a tömbmagyarság iskoláiba hozni, ezért Sepsiszentgyörgynek sokkal erősebb bentlakási rendszere kellene hogy legyen, mint a jelenlegi. Ebben kell változtatni, hogy azokról a vidékekről is lehessen befogadni gyermekeket, ahol nincs lehetőség anyanyelven tanulni. Akkor itt szocializálódnak, és ez a megtartásukhoz járul hozzá. Ha otthon maradnak és anyanyelvű oktatásban nem részesülnek, akkor elveszítjük őket.
 

Háromszéki fejlesztések

– A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosításával adódó veszteség nagy csapás volt a református egyház számára. Mégsem sikerült elkedvetleníteni az egyházat oly mértékben, hogy ne kívánt volna továbblépni. Így született meg a Református Kollégium. Jelenleg ennek bővítésére törekszenek. Újból történt kapavágás, és már egy új iskolaépület felépítéséhez készítik elő a terepet a Kőrösi Csoma Sándor utcában. Tulajdonképpen milyen jellegű/irányú fejlesztésről van szó?
– A Székely Mikó Kollégium épületének elvételétől alakult ki bennem, hogy ezt valamiképpen pótolni kell, nem maradhatunk annyival, hogy született egy döntés, és az egyházat megfosztották attól a tulajdonától, ami olyan sok időn keresztül tudta ezt a nevelést biztosítani. A Református Kollégium bent maradt az ősi épületben és próbál helytállni, viszont nem csak ennyiből áll az oktatás, nevelés, hogy egy épületben bent vagyunk, hanem ennél sokkal több. Elkezdődött egy sajátos építkezés azzal, hogy a napközitől az egyetemig fejlesztünk. Kovásznán nemsokára avatjuk a bölcsőde és óvoda épületét, Kézdivásárhelyen egy óvodát avatunk, ott a Református Kollégium mellett vásároltunk egy telket, pirosban már áll a sportcsarnok és az elemi osztályok épülete, és így meglesz a teljes vertikum itt is. Sepsiszentgyörgyön látjuk a Mikó zsúfoltságát, és lépni kell. Az elemi és a gimnáziumi tagozat a Kőrösi Csoma Sándor utcai telken fog működni, a középiskolások maradnak a Mikóban. A Kőrösi Csoma Sándor utcában már korábban visszakaptuk a területünket, az a vártemplomi egyházközség tulajdona, ehhez vásároltunk egy ötáras területet, az ott lévő épületeket lebontottuk, és oda építjük fel az V–VIII. osztály számára az új iskolát. Itt működik jelenleg, a Kós Károly tervezte épületben, az elemi tagozat, és az udvaron belül lesznek a gimnáziumi osztályok is, amint elkészül az új épület. A szemben lévő óvoda épülete korábban az egyházé volt, de azt nem kaptuk vissza, jelenleg az önkormányzaté, de adminisztratív tekintetben hozzácsatolták a Református Kollégiumhoz. A gyermekek szempontjából fontos, hogy óvodától nyolcadikig ugyanabban a környezetben tanulhatnak, ami egy egységes tömböt képvisel, és amihez a szellemiséget a református egyház biztosítja. Ugyanez történik a felsőoktatás terén is, építjük a sepsiszentgyörgyi egyetemi campust a Sapientiának, mert szándékunk, hogy óvodától egyete­mig lehetőségük legyen a gyermekeknek, fiataloknak az általunk képviselt szellemiségben és értékrend szerint tanulni.

A Kató Béla református püspökkel készített beszélgetésben nem kívántuk feltérképezni, hogy hozzájárulásukkal hol és hány óvoda, iskola, művelődési hajlék, szociális létesítmény, templom újult meg, illetve épült fel az elmúlt időszakban, csupán azt próbáljuk érzékeltetni, mekkora szerepük van az egyházaknak az elcsatolt területeken élő magyar közösségek megtartásában nem csak a templomban, hanem az általuk épített intézményeken keresztül is. És ebben igencsak élen jár az erdélyi református egyház, amelynek vezetői mindig azt gondolták és gondolják jelenleg is, hogy a hitélet fenntartásán, ápolásán túl nagyon sok emberi, társadalmi, közösségi feladatot is vállalniuk kell. Hogy ez mennyire jár sikerrel, elsősorban azokon múlik, akiknek ilyen szellemiségben kellene nevelniük a felnövő nemzedékeket.