Az evangélium kis híján kétezer esztendeje hirdeti számunkra: Krisztus meghalt a bűnös emberért, majd harmadnapon feltámadott, megnyitva ezzel az ember útját az Istennel való megbékélés és a mennyek országa felé. Az Ő áldozata révén az ember sorsa többé nem az enyészet, hanem a megváltó drága vérén szerzett örök élet. A keresztyén ember számára így a földi élet végső célja az, hogy „az Atyához mehessen”, azaz a megbocsátó Isten kegyelme által üdvösségre leljen.
Az „Atyához menetelre” sokféle „receptet” kipróbált már a maga üdvét hajhászó emberiség. Hosszú volna a tévutak, tévhitek sokaságát felsorolni, így csak néhányat említek: egyes szerzetesek aszkézis, önkínzás útján akarták Krisztust imitálni, az ő szenvedésének utánzásától várták az üdvöt. Mások a keresztes háborúkban ontott vagy hullatott vér sodrásával kívántak átjutni a menny kapuján, vagy bűnbocsátó cédulák megvásárlásával próbáltak maguknak helyet biztosítani a paradicsomban.
A tévutak, tévtanítások szövevénye az egyház Istentől való fokozatos eltávolodását okozta. Az Ószövetséget olvasgatva azt láthatjuk, hogy valahányszor Izráel népe eltávolodott, Isten mindig hírnököt, prófétát küldött, akinek egyaránt hivatása volt Isten ítéletének hirdetése és a megtérés útjának megmutatása. Fél évezrede az egyház romlását megsokalló Úristen szintén választott emberei révén kívánta a hívek seregét a feléje vezető útra visszaterelni. Ezeket a választottakat a történelem azonban már nem prófétáknak, hanem reformátoroknak nevezi.
Október végén rájuk emlékezünk. A legkiemelkedőbbekre, mint Luther Márton (aki 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte 95 tételét, elindítva ezzel az egyház megtisztulásának folyamatát, amelyet reformációnak nevezünk), Kálvin János, Zwingli Ulrich vagy a reformáció magyar úttörői, mint Méliusz Juhász Péter, Kálmáncsehi Sánta Márton és még sokan mások. De emlékezünk a névtelenekre, akik a megújulás lelkekkel – és sokszor fegyver ellen is – vívott harcában a sorkatonák szerepét vállalták. A névtelenekre, akiknek a kardot is oda kellett kötözniük az oldalukra, ha Bibliával a kézben útra akartak indulni. A névtelenekre, akik még gályarabként sem tagadták meg a hitüket, az üdvösséget a földi életnél sokkal többre tartva.
Általuk – nevesek és a névtelenek által – a hívő, Istent kereső ember újból megtalálhatta az utat teremtője felé. Nem kellett egyebet tennie, csak a Szentírás tanítására bíznia magát és Krisztus szavaiból megtanulnia: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.”
Mit jelent ez a huszonegyedik században? Elméletben ugyanazt, mint az elmúlt századok során. Krisztus követése hitben, hit által történik, és az igaz hit a Heidelbergi Káté tanítása szerint először biztos ismeret. Ismernem kell, akit követek. Tudnom kell, ki volt, élete nehéz pillanataiban hogyan döntött, ezekhez a döntésekhez honnan – az imádságból, Atyjával, Atyánkkal való kapcsolatából – merített erőt. Tudnom kell azt is, hogy hányszor tudott megbocsátani, hogy milyen lelkülettel tudott a rászorulókon segíteni. Úgy kell megismernem, ahogyan az ember a családtagjait ismeri ki egy élet során – az Ő folytonos közelében élve, minden új helyzetben, minden bibliai történetben új és új vonásaira rácsodálkozva, és mindazt, amit így tanulok, azonnal beírni a magam lelkébe, hogy valahányszor szükségem lesz az ő életének a tanulságaira, mindig használhassam.
Gyakorlatban? Gyökeresen másképp, mint az elmúlt századok során. Hiszen az idő kereke forog, és a vele forgó (egyesek szerint haladó) világ új kísértésekkel tesz próbára, új döntések elé állít. Ma, ötszáz év után ki kell mondanunk: a reformáció nem ért, nem érhet véget. Nem alkalmazkodnunk kell a korhoz, romló szelleméhez, hanem hitünk tanítását folyamatosan alkalmaznunk kell gyorsan változó világunk kihívásaira.
Egész életünket – benne olyan aprónak, az üdvösség szempontjából közömbösnek tűnő dolgokkal, mint bevásárlás, szórakozás, pihenés – Krisztus tanítása, példája szerint kell leélnünk. És ez nem azt jelenti, hogy életünk valamely pillanatában hozunk egy döntést – ráállunk egy útra, amit a reformátorok, a Szentírás mutat nekünk –, és aztán ennek a döntésnek a következtében besodródunk az üdvösségbe. Gondoljunk csak arra, hogyan vezetjük autónkat. Figyelünk a kanyarokra, az útkereszteződésekre, de még az egyenes úton is a kormánykerék apró mozdulataival korrigálnunk kell, másképpen leszaladnánk az úttestről. Életünket is így kell leélnünk. Folytonosan „reformálva”, kis és nagy hibáinkat megkeresve, belátva és helyrehozva.
Csakis így maradhatunk meg az „Úton”. Csakis így – az Út, az Úr Krisztus védelmében – tudhatjuk biztonságban lelkünket és szeretteinkét. Csakis így remélhetjük, hogy életünk vágya – a mindenkori keresztyén ember vágya – teljesül és földi futásunk végén üdvösségre jutunk.
Balla Barna Márton
