Incze Mózes elöljáróban úgy fogalmazott, az EMŰK-meghívásra témához illő képet nem is kellett készítenie – s valószínűleg a többi kiállítónak sem –, mert az ösztön minden teremtő művészben ott van: egy-egy eseményre, felmerülő gondolatra sokszor részletes megfigyelés és elemzés nélkül, reflexszerűen reagálnak.

A közel órás vetített képes előadás az elmúlt tíz év termésének kisebb válogatása volt. Incze Mózes nemcsak a képeket tárta az érdeklődők elé, hanem történeteiket is ismertette. Mint mondotta, számára a festészet és a történetmondás összefonódik, ezért mindegyik képe mögöttes történetet hordoz magában. „Egy kép megfestése során játszom azokkal az elemekkel, amelyek a látott valóságnak nagyon közvetlen bemutatását jelentik. Ilyen az emberi test is, amely egy működő struktúra a maga szabályaival és összefüggéseivel, és ehhez a rendszerhez képest másik kórusként adódik a megfoghatatlan, az úgynevezett üres színmező, a gesztusok szintjén működő felületkezelés, ami lehetőséget ad az ilyen értelmezett meg kaotikusként igazából csak ráhagyatkozó, tartalomként ismerhető részével a világnak, és itt a kettő közt szaladgáló gondolatok, azok nekem sokszor még egy kép kényszerét hozzák, aztán ebből lesz az, hogy folyamatosan festek” – jelentette ki. Figuráiról szólva megosztotta: rendszerint részben vagy csonkolt utalásként jelennek meg a képeken, és megtekintőjük hozzáállása dönti el, hogy mit lát: részletet az egészből, ami tulajdonképpen elvesztése az egésznek, vagy pedig egy olyan darabot, ami utal arra, hogy ha van darab, akkor van egész is. „És mivel nem lezártak ezek a gondolatok, itt hagyok helyet bőven a nézőnek, befogadónak, hogy hozzáírjon néhány gondolatot a maga világából” – mondotta Incze Mózes.

Bodoni Zsolt a festészetet folyamatos útkeresésnek és folyamatos kutatásnak mondotta – hogy miként lehet egy állóképen olyan történetet megfogalmazni, ami tovább folytatódhat, tehát ne legyen egy lezárt történet, és hogyan lehet állóképben dinamikát, mozgástörténetet ábrázolni.

Életében voltak időszakok, amikor választ keresett arra, kik is vagyunk a világban, majd az kezdte el foglalkoztatni, hogy mi van azokkal a dolgokkal, amelyek eltűntek, vagy amelyeket az öntödékben újraöntöttek, mint például előző istenek szobrai, akikből Leninek és Sztálinok lettek, majd őket is újra öntötték valami mássá, motorrá vagy éppen feszületté lettek – a forma változott, az anyag ugyanaz maradt. Volt, hogy a korábbi nagymestereket, Caravaggiót és Rubenst gondolta újra, szedte szét darabokra és rakta újra, egyes elemeket kicserélt, hogy vajon úgy mennyire változik a történetük. „Én nem feltétlenül szeretem magyarázni a képeimet, nem akarok kész megoldásokat adni. Megfestem őket, majd annak örvendek, ha a kép önmagában elkezdi élni az életét, és az sem gond, ha szemlélője teljesen különböző történetet talál ki hozzá, mint kigondoltam én” – fogalmazott a képzőművész.