– Két országot leszámítva befejeződött a Székely Nemzeti Tanács nemzeti régiókért indított polgári kezdeményezésének aláírás-hitelesítési szakasza. Merre áll a zászló?
– Végezzünk egy rövid leltározást: az aláírásgyűjtési periódus alatt tizenegy országban léptük át az előírt küszöböt, a támogatói aláírások ellenőrzésének folyamata során közülük hármat veszítettünk el: Lettországot, Svédországot és Szlovéniát. Hatról már biztosan tudjuk, hogy megvan – Belgium, Írország, Litvánia, Románia, Spanyolország és Szlovákia –, Magyarországra és Horvátországra várunk még. Mindkét ország illetékes hivatalától novemberre várható a hivatalos válasz. Főleg Magyarország tekintetében hatalmas volumenű a munka, hiszen az ország felnőtt lakosságának több mint tíz százalékát sikerült mozgósítanunk, a Nemzeti Választási Irodának mintegy 900 ezer aláírást kell átnéznie. Nagy a valószínűsége, hogy sikeres lesz a polgári kezdeményezés, de azért ne kiabáljunk el semmit, várjuk meg az ellenőrzési folyamat végét.

– Milyen általános érvényű tanulságokkal szolgáltak az ellenőrzési eljárások?
– Szinte mindenütt más-más tapasztalatokkal kellett szembesülnünk. Lettország esetében például azért zuhantunk a küszöbérték alá, mert ott változatlanul megoldatlan az úgynevezett nem állampolgár orosz ajkúak helyzete. Közülük sokan támogattak bennünket, de mivel az ő Lettországon belüli állampolgárságuk nem megoldott, nem számítanak uniós polgároknak, így EU-s polgári kezdeményezés támogatásában sem vehetnek részt. Több száz ilyen aláírást veszítettünk el, amelyek révén a küszöbérték felett maradhattunk volna. A német hatóságok eljárása előtt értetlenül állunk, ott ugyan nem sikerült elérnünk a küszöböt, de indoklást kértünk, milyen okból utasították el a 12 ezer aláírás közel felét, 46 százalékát. Hasonlóan magas volt a szlovéniai elutasítás is a maga 40 százalékával.

– Milyen országok vannak a folyamat pozitív pólusán?
– Szlovákia produkálta a legkisebb lemorzsolódási rátát, mindössze 3,5 százalékot, ott nagyon jól dolgoztak a kollégák. Hasonló módon meg lehet veregetni a flamandok vállát is, 17 ezer aláírást gyűjtöttünk a 15 750-es küszöbértékhez képest, mégis talpon tudtunk maradni. Összességében semmiféle tendenciózussággal nem kellett szembesülnünk, úgy tűnik, mindenhol hivatali-adminisztratív feladatként kezelték a dolgot a tagállamok.

– Romániában is?
– Igen, Romániában is, annak ellenére, hogy viszonylag magas, 15 százalékos volt a lemorzsolódás, ami 50 955 aláírás megsemmisítését jelentette a megszerzett 322 ezerből. A romániai hatóságok tételesen levezették nekünk, hogy a megsemmisített aláírások fele, 22 ezer. duplikátumként jutott erre a sorsra, azaz ennyien támogattak bennünket papíralapon és online módon is. Jóval súlyosabb azonban, hogy további 26 ezer támogatást a hanyag, pontatlan kitöltés miatt töröltek. Ez a jelenség akár az elkövetkező hasonló kezdeményezések, választások szempontjából is elgondolkodtató.

– Fájlaljuk-e az elvesztett aláírásokat, vagy innentől kezdve amúgy is egészen más szakaszba lép a kezdeményezés?
– Teljesen más, immár szakmai jellegű munkára helyeződik át a hangsúly az eddigi kampánytevékenység helyett. Olyan tervezetet kell letennünk az Európai Bizottság asztalára, amelyet e szervezet támogatóan tud majd továbbítani a tagállamok felé, mondván: igen, ez olyan javaslat, amely egyértelműen az uniós jog hatáskörébe esik. Éppen azért, mert a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezése a társadalmi-gazdasági-területi kohézióról szól, ahol az alapító szerződések értelmében az Európai Unió a tagállamokkal megosztott hatáskörrel rendelkezik.

– Pontosan úgy, ahogy a kezdet kezdetén mindez megfogalmazódott, vagy a megtett út árnyalta némiképp a kérdés megközelítését?
– A kezdeményezés célja nem változott, viszont a kampány több fontos felismerést is a felszínre hozott. A legfontosabb talán az, hogy nincs közös fogalmi készletünk különböző folyamatok és összefüggések megnevezésére, és bizony az érzékenységeink is máshol vannak. Például: míg Székelyföldön gond nélkül lehet beszélni etnoregionális pártról, addig Katalóniában kimondottan rasszista módon cseng az etno kifejezés. Ugyanakkor a nacionalista szó – amit saját maguk jellemzésére szívesen használnak a katalánok és a baszkok – Kelet-Közép-Európában hangzik kevésbé szalonképesnek. Van olyan bajor kollégám, akit szívesen mobilizáltam volna az ügyünk érdekében, ám amikor meghallotta a nemzeti régiók kifejezést – benne elsősorban a „nation” szóval –, azonnal visszakozott, ez a fogalom az ő kultúrközegében történelmileg erőteljesen terhelt jelentéstartalmat hordoz. Európa nemzeti régióinak vannak közös érdekei, de nincs közös nyelvezetük mindezek elbeszélésére – talán ennek a problémának az áthidalása tűnik a legkomolyabb kihívásnak.

– Milyen mértékben volt képes hozzájárulni az aláírásgyűjtési kampány a székely közösség nemzetközi ismertségének növeléséhez?
– A polgári kezdeményezésünk előtt a különböző lobbitalálkozókra szánt idő jelentős részét annak ismertetése vitte el, hogy kik is a székelyek, hogyan kerültek a jelenlegi történelmi helyzetbe. Ez az állapot mára nagyságrendekkel változott, még ha az otthoniak számára ez talán kevésbé is érzékelhető. Nem mellékesen írások, tanulmányok tucatjai jelentek meg különböző nyelveken a nemzeti régiók összefogásának nagyszerű székelyföldi ötletéről.

– Összefüggésbe hozható az elmúlt évek kampányaival, küzdelmeivel a Tévhitek az autonómiáról című, nemrég megjelent könyve?
– Mindenképpen. A könyv  arról a hipotézisemről szól, hogy Székelyföld autonómiája nem ellentétes Románia alkotmányos rendjével, miközben ezen állítás ellenkezője nagyon mélyen gyökerezik a román politikai diskurzusban. Tízéves kutatómunkám alapján állítom, hogy a Székelyföld autonómiájával szemben felhozott érvek logikailag hibásak, tudományos eszközökkel cáfolhatók, szellemiségükben pedig szembemennek mindazzal, ahogyan nemzetközi fórumok gondolkodnak a különböző autonómia-megállapodásokról. Közismert az autonómiatörekvésekkel szembeállított egyik legfőbb toposz: az autonómia sérti a román alkotmány első cikkelyében megfogalmazott alapvetést, miszerint Románia egységes és oszthatatlan állam. Holott számtalan, főleg az Európa Tanács, illetve az EBESZ égisze alatt elfogadott nemzetközi dokumentum tanúsítja ennek az ellenkezőjét, és ajánlja az államok figyelmébe az autonómia-megállapodásokat. Olyan eszközként ajánlják az autonómiát, amely képes megoldani etnikumközi konfliktusokat, segít a multietnikus társadalmak demokratikus menedzselésében, egyben megerősíti, nem pedig aláássa az adott állam területi integritását.

– Milyen dokumentumokat hív segítségül, cáfolandó ezt a romániai társadalomba mélyen beivódott, a magyar közösség nagy része által is evidenciaként kezelt toposzt?
– Ha Romániához hasonlóan egységes, azaz nem föderális rendszerű – szakszóval unitárius – államok alkotmányait vizsgáljuk, akkor a finn, a spanyol vagy az olasz alkotmány egyaránt rendelkezik az országuk területének oszthatatlanságáról. Emellett viszont bőven elférnek a különböző autonómia-megállapodások. A spanyol és az olasz alkotmány abból a szempontból is érdekes, hogy az oszthatatlansági klauzulát a jogalkotók mindjárt össze is kötötték a decentralizációval, illetve a nemzetiségi autonómiával. De a Romániában sokat emlegetett francia alkotmány is releváns egy 2003-as módosítás óta: annak értelmében egyrészt decentralizációs alapon kell megszervezni a francia államot, másrészt az alkotmány már ott is területi közösségekről, collectivité territoriale-ról beszél.

– Mit szánt a könyv legfontosabb megállapításának?
– Mindenekelőtt annak egyértelműsítését, hogy Székelyföld területi autonómiája nem ellentétes Románia alkotmányos rendjével. Sőt, alkotmánymódosításra sem lenne szükség ahhoz, hogy az autonómia végrehajtható legyen. Ellentétben a román politikai kultúrával, az alkotmány szövege nem etnocentrikus, lehetséges az alkotmány olyan, pluralisztikusabb értelmezése, amely nyitott a regionális hatalommegosztásra vonatkozó kisebbségi törekvések befogadására. Ez azért is fontos a közösség szempontjából, mert meggyőződésem szerint az erdélyi magyarságnak is ki kell lépnie ebből a nemzetállami gondolkodásból, el kell vetnie azokat a gondolati mankókat, amelyeket ez a gondolkodás generál. Mert egyszerűen csak mítosz, hogy alkotmányjogi akadályai lennének az autonómia megvalósításának. A saját közösségünkben elsősorban egyfajta passzivitást érzékelek ebben a tekintetben, függetlenül az elmúlt időszak koronavírus-járványa okozta korlátozásaitól. Márpedig kutatóként nem találkoztam olyan autonómia-megállapodással, amely az érintett közösség passzivitása mellett jött volna létre. E tekintetben a 2013-as Székelyek Nagy Menetelése, majd a következő évi marosvásárhelyi Postarétre 40 ezer embert összegyűjtő Székely Szabadság Napja jelentette a csúcsot, azt követően fokozatosan gyengült a mozgalom intenzitása.

– Részt tudna venni a könyv esetleges romániai bemutatóján?
– Elméletileg semmi akadálya. Egyrészt 2021. március 9-én lejárt a Romániából való kitiltásom érvényessége, ennél azonban sokkal fontosabb, hogy romániai igazságszolgáltatás előtt sikerült bizonyítanom az intézkedés jogtalanságát, és erről a Legfelsőbb Bíróság másodfokú ítélete is tanúskodik. Egyelőre csak teoretikus felvetés, de egy hasonló, akár a román fővárosban rendezendő könyvbemutató elsődleges jelentősége az lenne, hogy tudományosan alátámasztott információkat vigyünk be oda, ahol jelenleg csak a homály terjed, illetve azt terjesztik. Ezért adtam ezt a címet: Tévhitek az autonómiáról. Kutatásaim eredményeinek minél sűrűbb megosztása e homály oszlatását célozná.

Dr. Dabis Attila
Politológus és civil jogvédő, 2012-től a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottja. Budapesten született 1987. április 11-én. Alap- és mesterdiplomáját az ELTE-ÁJK politológia szakán szerezte, PhD fokozatát pedig 2018-ban a Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok doktori iskolájában. 2016 óta a Kisebbségi Jogvédő Intézet nemzetközi koordinátora, 2019 óta alapító főszerkesztője a Kisebbségvédelem című tudományos szaklapnak. Szakdolgozatának címe, amely idén könyv formájában jelent meg a berlini Peter Lang Kiadó gondozásában: Tévhitek az autonómiáról – Székelyföld autonómiájának alkotmányossága. Kutatási területe az európai regionalizmus, önrendelkezési kérdések, autonómiák működése, valamint a kisebbségi jogok és konfliktusok. Írásait magyar, angol és német nyelven publikálja. Nős, két gyermek apja.