Ki hitte volna, hogy a Magyar Királyságban, Erdélyben a 19. században Kriesch János tudós tanár (1834–1888) méhészetre adja a fejét! Számos megfogalmazása van annak az állításnak a magyar kultúrában, hogy csodák ma és már nincsenek. Ebben sem vagyunk egyediek. Kriesch János sem volt a véletlenek csillaga, hanem sokoldalú magyar biológus, különösen a méhek világának tudós kutatója, akadémiai szinten elismerte Bécs, Budapest és több európai tudományos intézet is. Bécsben szerzett természettudományi oklevelet, tanított Ungváron is. 1868-ban egy ideig az állatkert vezetője. Magam is meglepődve, nagy örömmel és tisztelettel olvastam egyik híres könyvét a sok közül. Ez Az okszerű méhészet elemei című, amely megjelent 1871-ben Vácon.
Tágas volt a sepsiszentgyörgyi őszi vásár, nem botlottam ám véletlen ebbe a könyvbe, de megálltam óvatosan a mézárus kirakata előtt. A számtalan formájú, kívánatos töltésű csemege között egy versre kinyitott könyv is hevert. Lám, a költészet uralkodik 2021 őszének melegén is, még 1849 rettenetes nyara után is. De mi lehet az a vers? Megkérem óvatosan a méhész feleségét, mert az volt az árus, egy percig adja ide azt a verseskönyvet. Hát az volt, Kriesch János könyve, hatalmas tudományos könyv a szentgyörgyi toronyóra védelmében. Olvasom:
Édes, hamvas virágszál:
a kis méhe reászáll.
Ember, nézd és tanulj rajta,
minő víg és dolgos fajta.
Tiszta fehér viaszsejt,
Méhe abba mézet rejt.
Szíved mint a viasz lenne,
S mint a méz az érzés benne,
S téged a rossz meg nem ejt.
Méheskasban egész raj:
Egymás között semmi baj.
Te is ember! legjobb, hidd el,
Békén élj meg testvéreddel,
Legyen zaj, de örömzaj!
Védve ont a méhe vért,
Bárkit köztük veszély ért.
Honfinak is így kell lenni,
Fegyvert fogni, harcba menni
királyáért, honáért.
Mintha Petőfi nyomta volna a tudós kezébe, ő pedig itt hagyván, hadd olvassák száz év után is, hogyan szól a méhe méhecske. A könyvet pár órányi olvasásra kölcsönkértem, hiszen ezt a művet, mely a hazaszereteten neveli a méheket, nem lehet ám átlépni. „Hogy már az őskor is ismerte a méhet s ennek hasznát, az bizonyos. Az indusok költőit, kik talán valamennyien Mózes előtt éltek, nem is vévén figyelembe, elég, ha a Bibliára hivatkozunk, melyben számtalanszor történik utalás a méhre, mind költészetileg, mind erkölcsileg”. Állattanos, méhésztudós biológus a költészet ápolója is, versben nemesíti lelkünket illő módon a hazafisággal, a méhek áldozatos, egész évet betöltő szorgalmával és hasznos létével is példázva. „Csak miután, különösen a jelen században, a tudomány leghíresebb emberei a gyakorlat embereivel karöltve nekiindultak a méh-élet titkainak földerítésére, csak azóta fejlődött ki a méhek okszerű tenyésztése... Az egyiptomiak, a thrákok, a schyták, kelták tartottak méheket, a görögök már Homér(os) idejében a méhek tenyésztésével foglalkoztak. A régi németek a rómaiak első betörésekor már méhekkel bírtak, s kétséget nem szenved, hogy őseink is elég jókor ismerkedtek meg ezen állatocskával.”
Próbálom elképzelni a magam meglepődésére, milyen lehetett Kriesch János tudós könyvtára. Gyermeteg próbálkozás lenne, de mégis, ha pusztán csak azért is, hogy hatalmas vállalkozásához közelebb férhetnék. Hiszen ez a könyv, Az okszerű méhészet elemei akár nemzetetikai, erkölcsi tananyag is lehet a szakszerű méhésztudomány piramisaként. Szóljon, professzor úr, hozzánk a körünkben! „A tudósok és méhészek hosszú sorából, kik a méhtenyésztésre közvetlen befolyással voltak, csak két jeles s rendkívüli combináló tehetséggel bíró férfiút említek, az egyik Huber Ferenc (1750–1830) magánzó Genfben. Életének tizenhetedik évében megvakulván, vakon 40 évig csakis a méheket tanulmányozta, még pedig oly sikerrel, hogy fölfedezéseit és észleleteit az újabb kornak csak megerősíteni és pontosabban megállapítani lehet (...) A másik Dzierson (szül. 1811) katholikus lelkész, ki is a méhészet jelen új korszakának megalapítója...”
A méhtenyésztés fő elveit a következő versekben találjuk összefoglalva.
Piczi méhe! lesz-e méz?
Gazdád is csak arra néz.
„Rajtam, gazdám, nem fog múlni,
Csak ne resteld kitanulni
Életemet, kedvemet,
S óva tenyéssz engemet.”
Piczi méhe! mit tegyek,
Hogy csak jól tenyésszelek?
Sok legyen a kaptár népe,
Mindig arra nézz, hogy ép-e?
Szegény beteg méhe-raj,
Abba mindig nagy a baj
Piczi mézes gyöngyalak,
Ugyan mitől óvjalak?
Bizony, nem csak dédelgethető versikék képezik a tudós érvrendszerét, gyakorlatát és erkölcsi hozadékát. „Záradékul legyen szabad még azon erkölcsi haszonra is utalni, mely a méhekkel való foglalkozás alkalmával ránk száll...”
Így volt a méhészkedő ókoriak idején, így van ez ma is, amint vagyon minden tisztességes munka egyik eredményeként szerte a világban. A mi méhész tudósunk a síron innen és túl tereli az olvasók és írók felé a méhészetnek mint nemes foglalkozásnak erkölcsi hasznát, akár a virágport meg a friss levegőt. Könyvében, melyre a legmagasabb kitüntetést kapta, az egész esztendőre megadja a mindennapi teendőt ember, méh és mézédes családok számára.
Így éltem meg én magam is részemet a 2021. esztendő sepsiszentgyörgyi őszi vásárán, tisztelettel köszönvén a pár órára kölcsönbe kapott méhészeti bibliát Kovács Emília méhész-őstermelőnek. Hadd emlékezzünk Kriesch Jánosra vásár- és ünnepnapokon, versben és édes prózában.
