Az utcán akkor jut eszembe, hogy a maszk már megint rajtam kellene legyen, amikor szembejönnek velem az emberek, és csak a szemük látszik. Dühösen kapom elő a zsebemből, és felbiggyesztem. A fenébe, kezdődik megint! Próbáltam türelemmel kezelni eddig mindenféle vírusadta helyzetet, de istenbizony egyre nehezebben megy. Tudom, semmi különöset nem mondok, mindenki így van ezzel. Ami sok, az sok! És hiába az egyre kétségbeejtőbb mutatók, mintha már senki nem kezelné olyan komolysággal az egészet, mint az elején. Mintha szép lassan azok is kezdenének hitetlenkedni, akik eddig nem tették. Legalábbis érezhető valamiféle elbizonytalanodás. Ez is érthető. Jó ideig visszakaptunk (elhamarkodottan) valamiféle szabadságot. Lehetett utazni, nyaralni, tömeges sport- meg egyéb rendezvényekre, koncertekre, bárhová járni. Aztán szinte egyik napról a másikra visszamászott a nyakunkba a régi őrület, még egy kicsi, és lakat mögé kerülünk megint. Megvannak erre is természetesen a magyarázatok. Várható volt, merthogy… pont a túlzásba vitt lazítások, az oltás tömeges megtagadása, a fejetlen, átgondolatlan szabályok vagy éppenséggel azok hiánya, és így tovább… Most megint sarkunkban a pánik. Vagy nem, mert mindenhez hozzászokunk. Lassan olyan az egész, mint egy rossz házasság, kényszerű együttélés. Amúgy is az előrejelzések szerint meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a nyavalyával, jó ideig velünk marad, szokjuk meg! Akkor is dühös vagyok. Próbálok normálisan élni, nem félni, pánikolni. De megszokni sem akarom. Megszokni, hogy ezen túl az lesz a normális, hogy semmi sem normális? A fenébe is! Dühöm persze hiábavaló, nem sokat tehetek, nem rajtam múlik a hogyan tovább.

Vajon tényleg megszokjuk? Ezt is…