A foksányi szovjet fogolytáborról eddig leginkább túlélők emlékeiből, levelekből, töredékes feljegyzésekből szerezhetett tudomást a közvélemény. 2016-ban a helyszínen kutattuk a román Állami Levéltárak Vrancea Megyei Szolgálata birtokában levő, a foksányi lágerrel kapcsolatos iratanyagot. A vizsgált források az 1944. szeptember 12-én Moszkvában megkötött szovjet–román fegyverszüneti egyezmény nyomán bukaresti központtal létrehozott Fegyverszüneti Bizottság Putna megyei bizottságának (korabeli hivatalos nevén: Comisia Română Pentru Aplicarea Armistițiului, Delegația județului Putna) és részben a Putna megyei prefektúra, illetve a Putna megyei Csendőrlégió iratanyagát alkotják. Fontos megjegyeznünk, hogy a Putna Megyei Fegyverszüneti Bizottság forrásanyaga nem tartalmazza az 1944-es év iratait, hiszen ezeket a megyei prefektúrák mellett működő testületeket csak 1945 februárjában hozták létre, így 1944-ben nem is készíthettek és hagyhattak hátra okmányokat. A megyei fegyverszüneti bizottságokat összehangoló felettes szervet, a bukaresti központú Fegyverszüneti Bizottságot 1944 decemberében hozták létre, feladatkörébe tartozott, hogy értelmezze és felügyelje az egyezmény végrehajtását. A vizsgált forrásokból tudomást szerezhetünk például a Foksányban állomásozó szovjet csapatok, az ott ápolt sebesültek és betegek, valamint a foglyok állandó létszámáról, az elszállásolási és ellátási körülményekről, a sebesülteket és a foglyokat is szállító vasúti szerelvények – távolról sem teljes – számáról, az említett szovjet–román fegyverszüneti egyezmény alkalmazásáról. Ezek a források csak az 1945 januárja és júniusa közötti időszakot érintik.
 

A tábor létrehozása és elhelyezkedése

A Románia legnagyobb lágereként számontartott tábor a teljes déli városrészt magában foglalta, és a város déli peremétől a Brăila, illetve Bukarest felé vezető úttól a ma is létező katonai laktanyákig terjedt. A Foksányban ma is „Barakkok”-ként („Barăci”) emlegetett, azóta lakónegyeddé alakított, teljesen beépített városrészen korábban a német csapatok által is használt, a hadianyag szállítását, raktározását, ki-be rakodását szolgáló, saját szárnyvasúttal is rendelkező katonai bázis állt. Ennek raktáraiban, a valamikori hadi repülőtér mellett elhelyezkedő téglaépületekben, valamint deszkabarakkokban helyezték el a foglyokat. Az 1944. augusztus 23-ig, vagyis Románia átállásáig a németek által használt katonai támaszpont téglaépületei, valamint a bázis belsejéig nyúló, a raktárakhoz hasonlóan ma már nem létező sínpárok a német légierő egyik, 1944 júliusában készült felvételén jól láthatók, tehát a valamikori német támaszpontot – vagy annak egy részét – magában foglaló majdani szovjet fogolytábor helye és hozzávetőleges kiterjedése jól azonosítható.

Foksány esetében tulajdonképpen több egységből álló lágerről, egyfajta lágerrendszerről kell beszélnünk, hiszen egyrészt a román levéltári forrásokban ritka kivételtől eltekintve mindenütt a „lágerek” megfogalmazás szerepel, másrészt éppen ezekből a forrásokból derül ki, hogy a szovjet katonai hatóságok katonai és civil létesítményekben egyaránt működtettek „lágereket”, fogva tartási helyeket. A szélesebb értelemben vett foksányi szovjet lágert a szovjetunióbeli mintára postafiókként jelölték meg: hivatalosan a 92460-176. számú postafiók, egyszerűbben a 176. számú fogolytábor elnevezést viselte.

A fogolytábor létrehozásának idejéről egy 2013-ban, orosz–román levéltári együttműködésben megjelent forrásgyűjteményből, ezen belül a létesítmény adminisztrációjáért felelős vezető, Szerjo­gyin NKVD-százados egy 1945. január 18-i, feletteseinek küldött titkos jelentéséből szerezhetünk tudomást. A jelentés „a láger létrehozásától eltelt első hónapok”, vagyis az 1944. november 5. és 1945. január 19. közötti időszakról szól, a jelek szerint a szovjetek 1944. november 5-étől számítják a foksányi fogolytábor létezését. Ezzel szemben a román források arról szólnak, hogy a szovjetek „már [1944.] szeptemberben minden iskolát és laktanyát elfoglaltak a szovjet hadikórházak és fogolytáborok” részére Foksányban. Az eltéréstől függetlenül bizonyos, hogy az eddig feltárt román források arról tanúskodnak: a szovjet katonai hatóságok egyrészt minden lehetséges ingatlant felhasználtak mind a városban, mind annak környékén részben saját csapataik, részben a nagyszámú fogoly és sebesült, illetve beteg elszállásolására, másrészt pedig teljhatalmat gyakoroltak a fogolytábor felett. Így például fogolytáborrá alakították át a foksányi általános iskolát, az Erzsébet Hercegnő Árvaházat, valamint több katonai létesítményt, köztük a foksányi 5. számú nehéztüzérezred, a 3. számú gépesített tüzérezred, a 11. számú tüzérezred laktanyáit, és úgynevezett barakktábort is létesítettek. A Fegyverszüneti Bizottság Putna megyei megbízottja, Alexandru Botez alezredes az 1944. augusztus 23. és 1945. június 12. közötti időszakról előterjesztett jelentése szerint „Foksányban, valamint Odobești-en 30–40 ezer foglyot számláló lágerek működnek”. Szerjogyin százados idézett jelentése szerint 1944. november 5. és 1945. január 19. között két, óránként 350 személy fertőtlenítésére alkalmas helyiséget, egy mosodát és két főzőkonyhát alakítottak ki, továbbá a korábban tönkrement barakktábort helyrehozták, a teljes lágerrendszer így 18 000 fogoly befogadására volt alkalmas.

A lágert megjárt túlélők – a velük készített interjúink során rögzített – emlékezései összhangban állnak ezekkel a forrásokkal, és egyben az embertelen életkörülményeket is tükrözik. A foksányi lágerben közel négy hónapig raboskodó egykori fogoly, Tikusán János (Aldoboly) azt mondta: „Egy nagy deszkabarakkba tereltek be minket. Volt vagy hat ilyen nagy deszkabarakk. (…) A barakkban nem voltak priccsek, hanem a földön feküdtünk. Nem volt sem ágy, sem priccs, sem párna, sem takaró. Lebújtunk a földre, s annyi volt az egész.” A lágerből 1944. december legelején harmadmagával sikeresen megszökő Égető Jenő (Köpec) elmondta, hogy „hatalmas, nagy tankszínekben szállásoltak el, de ott nem voltak ágyak, sem emeletesek, sem egyszerűek. Azokban a tankgarázsokban valamikor juhokat s marhákat tartottak, az ő megszáradt trágyájuk volt az ágyneműnk. Mindenki hosszan feküdt a trágyára, ki ahogy tudott. (…) Az épületnek a két végén egy-egy nagy ajtó volt, de sötétedéskor az oroszok bezárták.” Ugyanerről számolt be szökevénytársa, Sebestyén Mózes (Köpec), aki szerint „egy szajvánszerűségben” voltak, ahol előttük juhokat tartottak. Varga Márton kolozsvári túlélő arról számolt be, hogy Foksányban egy garázsféle helyiségben „szállásolták” el őket, ahol a nedves, sáros földön aludtak, és egész éjjel csepegett rájuk a víz. A marosszéki Magyaróról származó Ivás István túlélő (Csíkszereda) szerint a három részből álló lágerben „egy repülőgéphangár-szerű, hatalmas deszkabarakkra hasonlító épületbe terelték be a foglyokat”, ahol „a csupasz földre kellett feküdni”. Az 1945 februárjában egy fogolyszállítmánnyal Foksányba érkező, majd március második felében a Szovjetunióba hurcolt Kósa Albert túlélő (Középajta) elmondta, hogy a „legalább két sor szögesdróttal” körbevett laktanyák egyikében és lóistállókban helyezték el őket kétemeletes priccssoron, de a zsúfoltság miatt a földön is aludtak foglyok.

A lágerben uralkodó életkörülmények kapcsán a foglyok silány élelmezéséről is szót kell ejtenünk. Kósa Albert (Középajta) arról számolt be, hogy „naponta kétszer kaptunk enni, ha annak lehet nevezni azt a kosztot. Reggel és este törökbúzadarát, borsódarát adtak, ilyesmit. Tisztálkodási lehetőség alig volt, éppen csak szűkön.” Molnár Károly túlélő (Kovászna) elmondta, hogy „volt olyan eset, amikor valami sós löttyöt, levesfélét osztottak. Hát volt, aki bírta, s volt, aki nem bírta.” Németh Géza túlélő (Magyarhermány) azt mondta, hogy „az étel nagyon gyenge volt (…) nem győzték ellátni azt a sok embert, pedig éjjel-nappal osztották azt a sovány és kevés ételt. (…) A kenyér is olyan gyarló volt… Isten ne verjen meg, de olyan volt, mint a sár, mint a valóságos fekete sár. A dekát meghúzta, de gyarló volt. Ha most kellene megennem, meg is halnék tőle. Naponta tizenöt vagy húsz dekát adtak, attól függően, hogy ki milyen munkára volt beosztva.” Tikusán János túlélő (Aldoboly) azt mondta: „Az étel? Édes jó Istenem… Volt egy-egy halacska, kicsike a levesben, máskor egy-egy lapi, répa- vagy egy-egy káposztalapi-darabka, de csak annyi, hogy ha az egyiket megpiszkáltuk a kanállal, a másik darabkát nem érte utol. Naponta két embernek adtak egy fekete orosz kenyeret, olyan volt, mint a tégla. Ha az ember beosztotta, jó volt, ha egyszerre megette, akkor is jó volt, mert aznap többet nem kapott.”

A foglyok igen gyatra élelmezése természetesen összefüggésben állt Foksány, összességében Putna megye akkori ellátóképességével. 1945. március 1-jei jelentésében Nicolae Făgărășanu ezredes, a Fegyverszüneti Bizottság Putna megyei elnöke arról számolt be feletteseinek, hogy az 1944. október 18. és 1945. február 28. között a térségben állomásozó és az ott átvonuló szovjet csapatok élelmezése teljesen kimerítette a megye élelemtartalékait. Ugyanezekről az állapotokról tájékoztatott az 1945. július 1. és augusztus 1. közötti időszakot összesítő jelentésében Botez alezredes is, hozzátéve, hogy már az állatok takarmánya is elfogyott. Szeptember 18-i jelentésében az alezredes szóvá tette, hogy mivel egész Putna megyében nincs, Bákó, Roman és Csík megyéből kellene hozni burgonyát, november 9-én pedig azt jelentette: „a helyi erőforrások már nem képesek fedezni a szovjet csapatok és a civil lakosság szükségleteit, a hegyvidéki lakosság a kukorica és a mindenféle élelmiszerek hiányában erősen szenved”. Látható, hogy a vizsgált időszakban nem csak Foksány és közvetlen térsége, hanem az egész Putna megye súlyos élelemhiánnyal küszködött, s mivel a szovjet csapatok ellátása minden kétséget kizáróan elsőbbséget élvezett, kétségtelen, hogy a fogolytáborokba összezsúfolt tízezrek élelmezése súlyos hiányokat szenvedett. Az igen nehéz helyzet enyhítésére irányuló kísérletek egyikét tükrözi az az 1945. szeptember 26-i távirat is, amely szerint Tulceából két vasúti kocsiban összesen 122 ládában 19 927 kilogramm sós halat indítottak útnak a foksányi láger számára.

Benkő  Levente – Papp  Annamária

(folytatása holnapi lapszámunkban)