Minap egy (nem élelmiszer)boltba vezetett a szükség. Hölgy a pénztárgépnél, fiatalember a terem közepén, épp csak le nem folyik a székről. Lerí róla, önképzőkörön sajátította el a kereskedelem mesterségét, sebaj, ez őt minősíti. Igaz, köszönni tud, és kérdezni is. No, nem azt, hogy mégis mit vásárolnék, hanem hogy: COVID-igazolvány van-e? Végignézek a helyiségben, hárman vagyunk összesen, rajtam maszk, rajtuk várakozó arckifejezés. Persze, válaszolom a kérdésre. Akkor mutassa meg, folytatja a fiatalember. Természetesen, miután Önök is felteszik a maszkot, folytatom a párbeszédet. Hölgy a pénztárgépnél motyog valamit, kényszeredetten előveszi a fekete álcát, fiatalember a székről lesújtó pillantást vet rám telefonja felett. Ha tekintettel verni lehetne, most mesteri horogütéstől kiterítve feküdnék a padlón. Aztán visszamélyed telefonja magányába, én intézem vásárolnivalómat, köszönök, távozok. Csak egy hang mondja utánam: viszontlátásra.

Talán aznap volt, vagy a következőn, egy bárba vezetett a szükség. No, nem a fogyasztói kényszer, hanem a mesterségbeli küldetés. A bároknak ugyanis zárva kellene lenniük, ez meg vígan fogadná a betérőket, csakhogy a törzsvendégek még nem tudják, hogy a bár egy délelőtt alatt kávézóvá vedlett át, s ilyképp már nem vonatkozik rá a tilalom. Kong is rendesen, a tulaj a pult mögött rendezget, a fa borítású alkalmatosságra piros betűs papír ragasztva: csak COVID-igazolvánnyal rendelkezők léphetnek a helyiségbe. Két nyelven, ahogy illik. Mindkét szövegben helyesírási hibák, ezt nem hagyhatom szó nélkül, figyelmeztetem a fiatalembert. Engem nem érdekel, mit ír, ez csak azért van, hogy ha jönnek ellenőrizni, lássák, hogy ki van téve, kapom meg a választ. Nem firtatom tovább, a maga szempontjából igaza van. Nézem frissen borotvált arcát, keresem tekintetét, de elnéz mellettem. Köszönök, távozok.

Utazásokkal telt a hétvége, sokasodó halottaim szerte a nagyvilágban, bár az itthoniak sírját sorra kell vennem. Háromszék egyik szegletéből a másikba sok falun vezet át az út, s ha oly ritka alkalmam adódik, hogy utas lehetek, hát kihasználom: nézelődök. Országút mentén a sárgába s barnába váltó erdőket, településen az ügyes-bajos dolgukat végző embereket. Mintha mi sem történne, mintha az idő hirtelen visszafelé forgott volna: a falusi kocsma előtt épp úgy téblábolnak az emberek, akár két-három héttel ezelőtt, a babakocsit toló anyuka épp úgy engedi látni büszke mosolyát, akár a nyári lazaság idején. A temetőben az egymást rég nem látott rokonok összeölelkeznek, csendesen elbeszélgetnek, majd hosszan búcsúzkodnak.

Mostanság elég gyakran eszembe jut egyik szomszédom. Múlt hónapban három hétig feküdt kórházban, még mindig lábadozik, nehezen lélegzik és alig van annyi ereje, hogy a vizes poharat szájához emelje. Elmesélte, mit látott odabent. Csak oda ne kerüljön az ember, onnan élve nehéz kijönni, mondta a telefonba. Tudom, hogy nem túlzott, tudom, hogy minden szava igaz. A kétségbeesés szülte kényszerintézkedéseket tessék-lássék letudók mégsem hinnének neki. Nem kívánom, hogy megtapasztalják, amit a szomszédom.