Ungvári Barna András volt hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor, az emlékmű állítója köszöntötte az egybegyűlteket, majd a házigazda Hidvégi Református Egyházközség lelkésze, Kristály László Zsolt a Zsidókhoz írott levélből vett igére (10:39) építette igehirdetését: „De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk”. Kifejtette, mi olyan nép vagyunk, amely sohasem hátrált meg, mindig szembenézett a kihívásokkal, akár a halállal, deportálással, országpusztulással is. Sok nemzeti tragédiát átéltünk töretlen hittel, mert mi a hit emberei vagyunk. A hit az, ami megtart bennünket – vonta le a következtetést a lelkipásztor.

Ungvári Barna András a Zsoltárok könyvéből vett igére építette prédikációját: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” (23:4). Itt a romlást okozó árnyékról van szó, ahol egyre lehetetlenebbé válik az élet, magyarázta. Ekként történik ma is, s így történt a földvári foglyok életében is, ott járt közöttük a halál nap mint nap. De éppen itt, ebben a helyzetben hangzik az Ige, hogy halljuk meg és mondjuk, amit Isten helyez szívünkre, ajkunkra: A gonosz az, ami mindenfelől körülvesz, megnyomorít és elpusztít. A foglyok is ezt látták, a szenvedést, a pusztulást, azt, hogy akik mellé este lefeküdtek, reggel már nem ébredtek fel. Isten velünk van – tanítja a zsoltár. Az örökkévalóságból lehajlik Isten a bilincseiben vergődőhöz, könyörül rajta és melléje áll, mondotta Ungvári Barna András.

A lelkipásztor ezúttal is, mint minden évben, tematikus beszédet is tartott. Most is emlékműállító bajtársával, Benkő Levente történésszel, újságíróval közösen gyűjtött anyaghoz fordult segítségért. Ezúttal az étfalvi Péter Pál visszaemlékezéséből idézett. Végezetül – igehirdetését továbbgondolva – ezzel zárta: itt, Barcaföldváron, Lügeten vagy más fogolytáborokban sínylődők számára is hatalmas biztatás, reménykeltő fénysugár lehetett az isteni üzenet, hogy nincs minden elveszve, nem fordult el az Úr, lehet őt keresni és meg is lehet találni!

Andrási Benedek brassó-óvárosi unitárius lelkész a Jelenések könyvéből olvasott igét: „És kiáltanak nagy szóval, mondván: az idvesség a mi Istenünké, aki a királyi székben ül, és a Bárányé!” (7.10), majd imát mondott. Felszólalt Varga Nándor, a Brassó megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke, majd Kakucs Krisztián, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium tanulója Vörösmarty Szózatát szavalta el.

Az áldozatok emlékművének tövében tucatnyi koszorút és több krizantémot helyeztek el. Ungvári Barna András külön köszöntötte az ezúttal is jelen lévő, 84. éves Lay Imre bácsit, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének (EMISZ) volt titkárát. Hozzátette, kalapot kell emelnünk mindazon küzdelem előtt, amit ő és az EMISZ annak idején elhordoztak és egyenes gerinccel igyekeztek végigküzdeni az időszakot. Lay Imre válaszában elmondta, többségük kiskorú volt, ő, a „vén kolompos” tizenkilenc éves. Olyan szervezetet hoztak létre, amely az emberi jogok tiszteletben tartásáért küzdött. Évtizedekig ő volt az, aki Erdővidéken, Sepsiszentgyörgyön, Hosszúfaluban jegyezte, hetvenkilencük közül kik haltak meg, s szomorúan tette hozzá, immár több mint ötvennyolcan. Verset is írt róluk, mondta, s elszavalta: „Hullnak, hullnak, egyre hullnak, túlélői ötvenhatnak. Aki még él, minden névnél összerezzen, búsan, árván, mint a sárga lomb, hull le némán”.

A lelkipásztor még köszönetet mondott a megjelent barcaföldváriaknak, bölönieknek, brassóiaknak, hidvégieknek, sepsiszentgyörgyieknek, valamint a Vitézi Rend tagjainak is. A megemlékezés a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult.