Nem is olyan régen, 2020-ban írtam Uzon régi házairól, azoknak a lakóiról, két alkalommal is. Szeretném folytatni az emlékezést, hiszen a mi korosztályunk eltűnőfélben van, a mai fiatalok közül pedig sokan nem is tudják, hogy egy-egy házban kik laktak és mit tettek a közért, a faluért.
A jelenleg Gábor Áron nevét viselő hajdani Nagy úton található Barabás gyógyszerész szép, mutatós háza. Gyermek- és ifjúkoromban ott volt a falu patikája, melyet a nagyon kedves és kedélyes Barabás Frici patikus vezetett.
Kislány koromban anyai nagyszüleimnél laktunk a Vasút utcában, mert a kulákká tett Imreh József nagyapám tágas, hétszobás lakását megtöltötték innen-onnan jött családokkal. A kapunk előtti mély sánc tele volt békákkal, s én szorgalmasan hordtam a békákat egy befőttesüvegben a gyógyszerész bácsinak, akitől mindig kaptam valamit, üres kölnisüveget, dobozkákat, édességet. Ezek a mi gyermekkorunkban nagy kincsek voltak, mert alig volt játékszerünk. Az uzoni patikának volt egy külön illata: kölnivíz, gyógyszerek, kámfor, menta stb. finoman összevegyülve.
Uzon körorvosi székhely volt, ez azt jelentette, hogy az orvosnak sűrűn kellett látogatnia a szomszédos falvakat. Ilyenkor a sürgős segítségre szoruló betegek egyenesen a patikába mentek, és Barabás Ferenc gyógyszerész úr elsősegélyben részesítette őket. Az emberek jobban szerették, mint az orvost, mert gyógyítás közben tréfálkozott a betegekkel, nevetésre fakasztotta a jajgatókat. Akkoriban a patikusok készítették a gyógyszert, keverték tégelyekben, sokszor látszott a szemén a fáradtság. Ilyenkor átment a gyógyszertárral egybeépült lakásába és zongorázott. Esténként is zongoraszóval búcsúztatta a napot, felszabadító, testet-lelket derűvel eltöltő, vidám muzsikával.
Frici bácsi nagyon közel lakott magához a történelemhez. Úgy mesélte, hogy Gábor Áron 1849 nyarán itt halt meg a házuk előtt. Kökösnél sebesült meg, szekérre tették, és menekítették Bereck felé az országúton. Uzonban a Barabás-porta előtt egy pohár vizet kért, égette száját a szomjúság, a vizet megitta, aztán hátrahanyatlott a feje és kilehelte a lelkét. Vágtattak vele a lovak, de a hajszát csak Eresztevényig bírták. Ott ástak sírt az ágyúöntőnek, az országút szélén, ott pihen most is, álmára emlékmű vigyáz, kopjafaerdő erősíti dicső hírnevét.
Szerény, alázatos tanúja volt az uzoni gyógyszerész a történelemnek. Csendben segített mindenben, tanácsokkal, jó szóval, közbenjárással. A Trianon utáni román hatóságok becsukták volna a patikáját, de a gyógyszertári jog magántulajdon volt, nem nyúlhattak hozzá. Amikor 1940. szeptember 13-án Uzonba érkeztek a honvédek, őt illette volna meg a köszöntő elmondása. Nehéz volt neki olyan komolynak lennie, amelyet egy ilyen ünnepség megkíván. De a szavai mégis felhangzottak Uzon főterén, a községháza lépcsőjéről: a gyermekek részéről egyetlen lánya, Gyöngyike mondta el a köszöntőt, az általa írt verset pedig Széplaki Rozália. Ez így hangzott: Gyermekszívünk dobog, / Szemünk tele könnyel, / Lelkünk csordulásig / Kitörő örömmel. Ó, Istenem, milyen boldogok is vagyunk, / Hogy magyar katonát, honvédet láthatunk.
Az a csodálatos nap csodákat csiholt ki a lelkekből.
De Barabás patikus úr kedvét és kötelezettségérzetét zimankós események sem tudták letörni. A román kínzást követő orosz invázió hírére elhallgatott a Frici bácsi zongorája, de hatósági parancsra sem hagyta el Uzont. A betegeknek szükségük volt rá, most még jobban, mint békeidőben, s meg is szaporodtak az ügyfelei orosz mundérosokkal. Mivel hadi ellenállás Uzonban nem volt, a szeszgyárat rohamozták meg. A raktár óriási acélhordói színültig tele. A feltört tartályokból a szesz az utcai sáncban csörgedezett. Az orosz parancsnok csak úgy tudta megfékezni az őrült tivornyát és az erőszakosságokat, hogy felrobbantotta a szeszgyár egész telepét. Erről az „uzoni csatáról” Barabás Ferenc bácsi tudott volna szakszerűen számot adni, ha valaki az akkori történetek igaz voltát kereste volna...
Hajdanában úgy tartották, hogy a patika a legjobb befektetés, egy jól menő gyógyszertárból meg lehet gazdagodni. Barabás gyógyszerész úr sose gazdagodott meg. Igaz, hogy a patikát senki sem hagyta el gyógyszer nélkül, akkor sem, ha nem volt pénze. Majd meghozza – mondta ilyenkor. – De mikor, patikus úr? Csak a halál adja meg helyettem. – Azzal ne siessen! Különben sem magától függ, az Isten dolgaiba pedig nem tud beavatkozni senki!
Barabás patikus úrnak egy lánya volt, Gyöngyike, aki Vajda András állatorvoshoz ment feleségül. Házasságukból két gyermek született, András, aki a megyei postahivatal igazgatója volt évtizedekig, lánya, Gyöngyi pedig tervezőtechnikusként dolgozott. A lakásukat eladták, jelenleg az egyik felében özv. Köpe Zsófia lakik fiával, Köpe Istvánnal, a másik része pedig Barabás János fodrász tulajdona. Egy időben ott lakott Illés Lőrinc és felesége is, akik szabóműhelyt működtettek.
Ambrus Lászlóné Imreh Anna
