Nagy D. István
Nagyon úgy tűnik, Romániában kialakult egyfajta irányzat, melynek célja, hogy az országot lehetőleg havonta feltegye a világ térképére valamely negatív csúccsal vagy legalábbis elképesztő történéssel. Míg nemrégiben még azon szörnyülködhettünk, hogy a koronavírus-járvány negyedik hullámában sikerült kivívni a több mint kétes értékű első helyet a kórral összefüggő lakosságarányos elhalálozások terén, novemberben egy év alatt a negyedik kórháztüzet jegyezhettük, ráadásul ismét Covid-betegeket ápoló osztályon/részlegen, és ez alkalommal is halálos áldozatokkal.
A tragédiáról önmagában nincs sokat mit mondani: két hetvenes éveiben lévő ember nincs többé, és ezen nem változtat semmi. A hozzátartozóknak marad a fájdalom és a düh, hogy szeretteik nem is az alattomos vírusnak estek áldozatul, hanem az egyre siralmasabb romániai viszonyok járulékos veszteségei. A nemtörődömség, az örökös halogatások, nagy ígéretek, majd a fércmunka és félrebeszélés áldozatai.
De mit ér a torta hab nélkül. Még jóformán ki sem aludtak a lángok a ploiești-i járványkórház kórtermében, az ország irányítói máris a fronton voltak, nyilatkozatok formájában nyilván, élükön a (még mindig) miniszterelnök Florin Cîțuval. Mint azt oly sokszor láthattuk, hallhattuk: mindannyian nagyon sajnálták a történteket, részvétüket fejezték ki a két szerencsétlen idős áldozat családjainak, majd a jól begyakorolt forgatókönyv alapján elmagyarázták, miért is következhetett be az újabb tragédia. Nem mulasztották el hozzátenni azt sem – mint minden hasonló szomorú esetben –, hogy bizony erősen meg lesz majd vizsgálva, ki a felelős, és legalább ennyire szigorú lesz majd a büntetés is. Utóbbi kapcsán maradjunk egyelőre annyiban, hogy hisszük, ha látjuk, a szerencsétlenségre adott magyarázatok hallatán viszont bizony okkal nyílhat ki bárki zsebében a bicska.
Bárhonnan is néznénk, vérlázító, hogy a negyedik hasonló tragédia után azok, akiktől évek óta – közvetve vagy közvetlenül – függ az egészségügyi rendszer állapota, helyzete, csak annyira képesek, hogy mint jól nevelt papagájok ugyanazokat a lerongyolt frázisokat ismételjék az elhanyagolt infrastruktúráról, elavult korszerűtlen intézményekről, melyekre ráadásként most ritkán tapasztalt nyomás nehezedik. Érdemes-e még egyáltalán bármiben is reménykedni, amikor az akárhányadik nyomorúságos eset után (emlékezzünk: nem csak tűzesetek sújtották a kórházakat az elmúlt években) a döntéshozók, intézményvezetők csak annyira képesek, hogy közvetve ugyan, de elismerjék: mostohagyermekként kezelték és kezelik a társadalom egyik alappillérének számító egészségügyet. A rendszernek, mely jelenleg az elmúlt három évtized talán legnehezebb időszakát éli át, nagyrészt önhibáján kívül szinte felkészületlenül kellett nekivágnia a vészterhes hónapoknak, és melynek „segélykiáltásait” most is csak ímmel-ámmal hallják meg odafent. Válaszokra pedig kár is várni: mindannyian kívülről ismerjük már azokat.
