Tökéletesen rekonstruált Forma–1-futamra készen Porschék, Ferarrik, Mercedesek kicsinyített modelljei fogadnak az egykori Pionírház műhelyében a nyolcvanas évek végén, talán legvégén.
Pionírok által barkácsolt remekművek sorát mutatja be oktatómesterük, végigvezet az év végén kiállítandó járművek között, az egyetlen furcsaságát látva, a látottakhoz hozzászólva, ő is csak vonogatja a vállát, mihelyt már az űrben is irigylésre méltó szerelvények oldalán hol a Snagov, hol a Carpați felirat jelenik meg. Merthogy, miért is, csakhogy – kezdi a mondatot szabadkozva – a pártbizottsági küldöttségnek is nagyon tetszettek a járművek, egyetlen kifogásuk az volt, hogy a Marlboro-reklámokat cseréljük le hazai termékre, a cigaretta az cigaretta, legyen Snagov, Carpați vagy egyéb, de a miénk legyen. Pisolygunk a helyzeten, csakhogy ennyivel maradunk.
Mintha tegnap lett volna, hogy a képen látható dohánygyári csomagolókat fényképezem. Most is elevenen él, ahogy jár a kezük. Hát ezért, mert reklám viszi a terméket, nagyobb a kereslet... S már látom is, ahogy az 1989. augusztusi Hungaroring-futamot újraindítják év végére, mert a győztes, Oroszlánnak becézett Nigel Mansell csupa vörös-fekete-fehér Marlboróba öltözött. S ha városunkból aligha láthatta valaki ezt a megmozdulást, de tudtuk, hogy a Hungaroring is egy kicsit a miénk, ha nem másért, akkor azért, mert irigyelte egész Közép- és Kelet-Európa, hogy bezzeg a magyaroknak ilyen kiváltság jár. S akkor láttam már jó előre, hogy ezen a pályán zöld-fehérben csíkos Carpați felirattal sisakján, száján, könyökén – természetesen autója is sűrűn csíkozva – száll majd ki a szerelvényből, míg szusszal bírja Mansell, Senna, majd később Schumacher...
Mert belföldön már nagyon ismert volt termékünk akkor. Idegen helyen, mihelyt mondtad, hogy sepsiszentgyörgyi vagy, nyomban kértek egy csíkos Carpați-t, katonaságnál pedig néhány hazalátogatást meg lehetett szervezni, ha a tisztednek vittél tíz, húsz csomaggal. Csupa cserebere szépítette életünket. Azóta sem kötöttem ennél jobb üzletet, olyat, melyben minkét fél elégedett lett volna.
Mellesleg a fotózás sem működött cigaretta nélkül. Brassai az éjszakai Párizst fényképezve az expozíciós időt mérte egy szál cigaretta elszívásával, André Kertész füstös önarcképén teljes homályban áll a fényképezőgépe (ha Gauloises-tól ered, javaslom a Gauloises retusálását), a Churchillről készült legsikerültebb fotók csakis szájában bőrszivarjával készülhettek, és a baráti Kubából érkező képeken is – nos, a karibi forradalmároktól nem várhattuk el, hogy csíkos Carpați-ra cseréljék bőrszivarjaikat... Politikai okokból a testvéri Kubában sem Che Guevara, sem Fidel Castro nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy reklámozza dohánygyárunkat, nem cserélhette le Havannáját a még híresebb csíkos Cartpați-ra.
De mihelyt vége lesz ennek a dohányprüdériának, s szabad kezet kapunk, mi látjuk el trafikjainkat a Székely Nemzeti Dohányárudákban, s a világpiacon is mi fújjuk a füstöt. De előbb túl kell esnünk Forma–1-es reklámkampányon.
