Némának lenni nagy teher, aszkézis, bár egy lépés a lelki tökéletesség útján. Vállalni mégsem fogod a szótlanságot, nagy áldozat volna: inkább a szó, mint a lélek megtisztulása.
Ne bánj hát könnyelműen a szavakkal! Az anyanyelv, ha úgy akarod, drágakő: csillogóra csiszolható, vakítóra fényezhető, lelket gazdagító költészet. Építőeleme szerény házikónak, cifra palotának és sírnak. A szó ivóvíz, csak a hiányát érzed, mert a megléte hétköznapi – ha voltál már gyötrően szomjas, akkor kezded őrizgetni. A szomjúság átértékel, miként a szótlanságra kényszerítő társtalanság vagy az idegen világ.
Léphaft Pál karikatúrűja
A szó felelősség, úgy, mint a szabadság. Nem tehetsz bármit vele; semmit, ami erkölcstelen. Ha jól használod, üdítő humor, ha rosszul, sajgó ütleg. Reményt és hitet ad, vagy görcsbe rándít. A nyilvánosan kimondott szó valaha szent volt, ma már sokak számára pocsolya, hazugság és ármány, vérben forgó szemek és habzó szájak terméke, dicstelen jellemrajza a beszélőnek: önmaga méltóságát föladó és az anyanyelvét rongyosra tépő megnyilvánulása. A szó jelszóvá zsugorodott: győzni! Becsületesen vagy becstelenül, átgázolva önnön nyelvünkön is. Ha meg igazat mondasz, kimért, de kemény szavakkal – elnémítanak. A szabadság nevében, a szabadság ellenében, mert a szép szótól félni is lehet, a csúnyán megbotránkozni.
Fecseghetnek vagy szitkot szórhatnak ugyan szavaink – a szerepük ez is –, ám mértékkel és a maguk helyén. Mert nyelvünk tiszteletet követel, amely által megőrzi gazdagságát, és újabb paloták épülhetnek általa. Sőt, haza is, ha hiszünk Márai Sándornak: „Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, a népből – akkor lesz csak haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek. Nincs más haza, csak az anyanyelv.”
Ne legyen hát mindegy, milyen hazában élsz!
Fodor István (Felsőhegy, Vajdaság)
A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Gúnyhatár – Léphaft-karikatúrák körülírva című kötetből (Illyefalva, 2021, szerk. Ambrus Attila). A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain.
