Ma már alig tartom érdemesnek megkérdezni embertársaimat, hogy mire várnak, mit várnak. Egyrészt azért, mert mindannyian az elvárásaikról kezdenek el beszélni, másfelől meg azért tartok attól, hogy feltegyem a kérdést, mert tudom a választ. Vannak bennem válaszok. Amelyeket nagyon sokszor hallottam. Amelyekben ott volt a reménytelenség, a lemondás, annak az üzenete, hogy úgysem fog beteljesülni, megtörténni, hiába is várok.

Persze mostani helyzetünket tekintve egy válaszunk és egy váradalmunk van. Várom, várjuk a járványhelyzet végét. Ha annyiféle várakozásunk közepette felfedezhető a reménytelenség, a lemondás, akkor a járványhelyzet végére való várakozásunkban ott van a reménység. Az a fajta reménység, mely azt mondatja velünk, hogy csak vége kell hogy legyen egyszer. Minden várakozásunknak ez adja meg a feszültéségét, hogy nem tudjuk előre a mikor lesz vége pillanatot. És mégis ott van, ott kell hogy legyen bennünk a reménység, hogy jó lesz, hogy minden, ami elmozdult, kimozdult, az a helyére kerül.

Az adventi időszak talán lehetne ennek a lehetősége. Hogy minden, ami kimozdult, elmozdult, az mind visszakerüljön a helyére. Nem biztos, hogy a régi, megszokott helyére, hanem egy egészen új, megbecsült helyre. Ebben az adventi várakozásban legyen ott a keresésnek is a rugója a saját, személyes kérdéseink mentén. Mi az, ami kimozdult, elmozdult bennem, az életemből? Tegyem a helyére, keressek neki új, megbecsült helyet. Mert hiába halljuk együtt azokat a hangokat, azokat a véleményeket, már-már lassan elcsépelt frázisoknak számító véleményeket, hogy új helyre kellene kerülnie a családnak, az emberi kapcsolatoknak át kellene értékelődniük, ha közben mindig arra várok, hogy a másik tegyen valamit.

Ebben az adventi kereső várakozásban, amikor is sok mindent megpróbálunk helyrerakni vagy értékeinknek helyet találni, akkor eljutunk-e addig, hogy új, megbecsült helyre kerüljön bennünk az Isten? Bennem, őbenne és benned. Mert ez elsősorban személyes. Hova várod az Istent? Hol akarsz Neki helyet készíteni? Biztos vagyok benne, hogy a zsoltáros szava mindannyiunk válasza: „Lelkem várja az Urat.” Lelkemmel várom az Urat, lelkembe várom az Urat. Az én személyes hitemben csak egyféleképpen tudtam és tudom várni az Istent. Mégpedig úgy, hogy mindvégig tudom, hogy Ő is vár rám. Képzeljük magunk elé ezt a beszélgetést ember és Isten között. – Te mire vársz? – kérdezed az Istent. – Én rád várok! – válaszolja Isten.  – És te kire vársz? – kérdezi tőlem az Isten. – Hát én meg pont Rád várok. Hogy segíts, hogy erősíts, hogy vigasztalj, hogy segíts a döntésben, hogy utat mutass, hogy meghallgass.

Ezt viszont mindig érdemesnek tartom, hogy megkérdezzem embertársaimat: – Te mit vársz Istentől? Hogyan várod Őt? Hogyan tudsz várni az Istennel együtt?

Minden várakozás csúcsa a beteljesülés, annak a megtörténése, amire várok, amiben reménykedem, hogy végre megtörténik, hogy a helyére kerül, annak a megízlelése, hogy nem hiába vártam.

Ma csak így tudok várni, hogy életemben helyére került az Isten.

Vinczi Botond lelkipásztor