A címben kiemelt szó egyik értelmezése: a figyelemnek egy tárgyra való irányítása. Arra nincs nyelvünkben külön szó, hogy figyelemnek három azonos tárgyra való irányítása, pedig most arról lenne szó. Tömbházak közti bóklászásaim során akadtam rá a poroló-koncentrációra, nem tudom, miért, megfogott a jelenség. Rendezetlenségük önmagában is bájos, mint durcás kisgyerekek, úgy állnak egymás mellett, miért vele játszol, nekem szebb babám van, de neki csokija van, nem is igaz, már mind megette, szóval valami ilyesmi párbeszéd képzelhető bele a három vasállvány hallgatag viszonyába. Mert hallgatnak ők, pedig ha beszélni tudnának...

Ajjaj, milyen sors jut egy porolónak! Rendeltetése egyértelmű, de hát az ember már csak olyan, hogy mindenfélét kitalál, pláne, ha csintalan kölyök még, s a labda a mindene. Persze hogy kapu lesz a porolóból, a laszti pedig nem kíméli egyetlen porcikáját sem, csupa horzsolás és horpadás mindkét lába, már nem csak kíméletlen szőnyegek dörzsölik vállát csupaszra. Aztán cseperedik a gyerekember, erejét is próbára tenné, naná, hogy a poroló legalkalmasabb erre a célra. Lehet, Karinthy sajátságos humorával még nem találkozott a fiatalúr olvasmányai során, de lóg a szeren rendíthetetlenül, s akárcsak a zseniális Cini, akkor és ott önmagát a világ megváltójának képzeli, miközben a halálforgást nem meri megcsinálni, mert alant nem vastag szivacs, de kőkemény bitumen várná, s ekkor sejlik fel életében először, alacsony polcról is nagyot lehet esni. Dehát az élet bölcsességei később környékezik meg, egyelőre nem gondol másra, csak arra, egy húzódzkodást még ki kell bírnia, bár nyilall már csuklója, de szégyenben nem maradhat, Feri is tízszer fektette ajkát a fényesre koptatott vasra.

Öreg porolók még emlékeznek ilyen dolgokra, arra is, hogy olykor kínszenvedés volt kibírni rugdosást, eltűrni túlzott terhelést, de innen visszanézve mégiscsak jobb volt, mint mostanság: elhagyatva, elfelejtve, mint öregek a padon, akik csak hallgatnak naphosszat, s rezignáltan várják a holnapot. Mit is mondanának, egymásnak mit is mondhatnának?

A mi három porolónk sorsa nem ennyire idilli. Sőt, nagyon is prózai. Sok-sok évvel ezelőtt, mikor a tömbházak elkezdtek épülni s a porszívók tömeggyártása még gyerekcipőben járt, létszükséglet volt a poroló. Hát telepítettek ide-oda néhányat, két talicskányi aszfaltot is terítettek alá, nehogy már sárban kelljen tapicskolnia a szorgos háziasszonynak, miközben a szőnyeg verésének műveletétől kipirul az arca, holott csak azért szégyenkezik, mert mindenki láthatja, mennyi por száll ki a nagyszoba ékességének tartott perzsából. Az önérzetes asszonyság hát gyakrabban vette igénybe a porolót, így a másik lépcsőház hasonlóképp önérzetes asszonysága nem jutott a portalanítás elengedhetetlenül szükséges eszközéhez. Sebaj, szólt férjének, a gyárban kikerült ez-az, építettek még egy porolót. Megirigyelte ezt a közeli lakótömb szintúgy önérzetes asszonysága, hát került harmadik poroló is a másik kettő szomszédságába. Szerencsére több túlbuzgó hölgy nem akadt a környéken.

És hogy miért áll ott mai napig a három poroló durcásan-öregesen? Illetékes helyen rákérdeztem, a válasz engem is meglepett: Erzsike néni vén karjai már nem bírják a vesszőből font porolót használni, de ragaszkodik a saját állványához. Mariska néni, ha a csúz kínozza, s nem tud kimenni a temetőbe, néhai férje kezemunkáját simogatja, egyesek állítják, beszél is hozza. A harmadik? Azt néhanapján használják még, de már nem focikapunak, nem is szertornai értelemben vett korlátnak.