„Önrendelkezés? Az nincs, de hisszük, hogy lesz” – így írt 1918. december 7-i számában a Székely Nép című lap. Két héttel a román csapatok Csíkszeredába való bevonulása, néhány nappal Gyulafehérvár után. Rövid helyzetrajz egy máig sugárzó történelmi pillanatról az erdélyi magyar sajtó viszonyulása tükrében.
Két nappal az első világháborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti egyezmény megkötése előtt, 1918. november 9-én a román kormány ultimátumban szólította fel az ország területének mintegy kétharmadát megszállva tartó német csapatok parancsnokát, August von Mackensen tábornagyot, katonai kormányzót, hogy csapatai 24 órán belül távozzanak. Másnap elrendelték a hadsereg mozgósítását, és Románia újból belépett az antant oldalán a háborúba. Az L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának tudományos munkatársa által szerkesztett, Románia és az erdélyi kérdés 1918–20-ban című kötetéből azt is megtudhatjuk, hogy napiparancsában I. Ferdinánd király harcra szólította fel a katonákat: „Bukovinai és erdélyi testvéreink hívnak titeket erre az utolsó harcra, hogy a lelkesedésetekkel vigyétek el nekik az idegen iga alóli felszabadulást.” Kiáltványt intézett a népéhez, amelyben kifejezte reményét, hogy hamarosan valóra válik az összes román egyesülésének eszméje.
Az elveszítettnek tűnő háborúba az utolsó pillanatban visszalépő Románia csapatai alig két hónap leforgása alatt megszállták a történelmi Erdélyt. Az erdélyi bevonulásról szóló parancsot Constantin Prezan vezérkari főnök adta ki 1918. november 18-án. Előző nap Franchet d’Espèrey francia tábornok, a szaloniki székhelyű Keleti Szövetséges Hadsereg főparancsnoka megadta az engedélyt a belgrádi fegyverszüneti egyezményben rögzített demarkációs vonal megszállására. „A hegyeken való átkelés – szólt Prezan parancsa – testvéreink kérésére és őfelsége a király parancsára történik. A cél a rend, a nyugalom, a lakosok életének és vagyonának biztosítása.”
Megszállás fű alatt
A román haderő legelőször Székelyföldre vonult be a Keleti-Kárpátok hágóin át: november 26-án Csíkszeredát, december 6-án Székelyudvarhelyt, másnap pedig Sepsiszentgyörgyöt szállta meg. Marosvásárhelyen december 2-án, Brassóban december 7-én jelentek meg a román katonák. December közepére a román hadsereg mindenütt elérte a Maros mentén húzódó demarkációs vonalat. Annak átlépésére és az általa kijelölt stratégiai pontok, így például Kolozsvár megszállására Henri Mathias Berthelot tábornok, a Francia Dunai Hadsereg főparancsnoka december 12-én önhatalmúlag adott engedélyt – a román vezérkar kérésére.
Franchet d’Espèrey december 16-án megtáviratozta Berthelot-nak és a francia kormánynak is, hogy Berthelot túllépte hatáskörét, s hogy lépése összeegyeztethetetlen a belgrádi konvencióval. Mivel azonban Párizs nem reagált azonnal, Berthelot a román akciót a főparancsnok tilalma ellenére nem állította le. Georges Clemenceau francia miniszterelnök állásfoglalása alapján végül december 22-én utasították Berthelot-t a támadás leállítására, aki ezt csak 24-én továbbította a román parancsnokoknak, amikor a román katonaság már elérte Kolozsvárt, és aznap bevonult Erdély fővárosába.
Előtte két nappal tartották a kolozsvári nagygyűlést, amelyet a főszervező, az akkor már kelet-magyarországi főkormánybiztosként fellépő Apáthy István jelentős mértékben a gyulafehérvári rendezvény túlszárnyalásának szándékával rendezett. Az erődemonstrációnak, december elseje antitézisének szánt gyűlést román szocdem képviselők megszólaltatásával igyekezett legitimálni, a politikai elfogultság azonban nemcsak ideológiai torzításokba torkollott.
A közvélemény is csak későn értesült a gyulafehérvári történésekről, amelyen kolozsvári tudósító például nem is volt jelen. Az Ellenzék című lap például Emil Hațeganut kérte fel beszámoló megírására, így az írás optikája aligha lehetett kérdéses. Pedig a Károlyi-kormány hatalomra lépésével megszűnt a korábbi cenzúra. Az alapállás azonban még sokáig nem: rendben, történt, ami történt Gyulafehérváron, de a románok ezt azért mégsem gondolhatják komolyan. A fejlemények bagatellizálására való késztetést az a fajta előítélet is vezényelhette, miszerint az erdélyi románokat egyszerűen nem érdekelheti a legendásan korrupt Bukaresthez való tartozás lehetősége. Ilyen körülmények között aligha alakulhatott ki a magyarság mobilizálását szolgáló reális kép.
Román mozgósítás
Dr. Marius Diaconescu történész, a Bukaresti Egyetem tanára két kollégája és két diákja közreműködésével jó ideje azon dolgozik, hogy a korabeli erdélyi román sajtó viszonyulásának tanulmányozása révén új szemszögből világítsa meg a „nagy egyesülést” és környékét. A könyvben is megjelentetett sajtótörténeti tanulmányok alapján érzékletes képet fest az erdélyi románoknak az egyesülés előtti hónapokban tapasztalható hangulatáról.
Románia háborúba lépéséig, azaz 1916-ig kevés román értelmiségi gondolt Erdély egyesülésére Romániával – elsősorban a jó császár iránti lojalitás jegyében. Románia hadba lépését viszont egyfajta, az erdélyi románok érdekében tett gesztusként is kezelték. A korabeli sajtó tükrében például azt tapasztalni, hogy a többséghez képest radikálisnak tekinthető egyesüléspárti, a Monarchiából elmenekült román értelmiségiek már következetesen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az egyesülés az egyetlen elfogadható megoldás.
Miután Alexandru Vaida-Voevod erdélyi román képviselő – Nagy-Románia első miniszterelnöke – 1918. október 17-én a budapesti parlamentben felolvasta az öt nappal korábban az erdélyi románság vezetői által Nagyváradon megfogalmazott önrendelkezési kiáltványt, az addig álságos lojalitást tanúsító nyolc erdélyi román újság rövid úton kinyilvánította a Központi Román Nemzeti Tanács iránti lojalitását. A gyulafehérvári nagygyűlésig hátralévő hat hét folyamán óriási szerepet játszottak ezek a lapok, egységes hangnemben mobilizálták és informálták a románságot, közvetítették a tanács határozatait és útmutatásait. Csak a Brassóban megjelent, végig magyarbarátnak megmaradó Gazeta de Transilvania jelentett kivételt, amíg október közepén be nem záratta a frissen megalakult Brassói és Barcasági Nemzeti Tanács.
A mozgósításban a román papok és tanítók is jelentős szerepet játszottak, folyamatosan felhíva a lakosság figyelmét, hogy olvassák az újságokat, onnan mindenről értesülhetnek. Az erdélyi románságot fokozatosan forradalmi hangulat kerítette hatalmába, a korabeli lapokat tanulmányozva nagyon jól nyomon lehet követni a folyamatot, az egyre erősödő lelkesedést és várakozást. Akárcsak az egyre magasabb szintű szervezettséget, hiszen a Román Nemzeti Tanács sejtjeinek megalakulásáról a hivatalos dokumentumok nem számoltak be, a lapok viszont igen. Diaconescu szerint, ha az egyesülésről döntöttek is már a román vezetők, az igazi erőt az aktus társadalmi támogatottsága jelentette – túl az 1228 előzetesen megválasztott küldött szavazatán.
Néhány évnyi késlekedés
Az erdélyi magyar sajtó gyakorlatilag semmit sem tett a tájékoztatási egyensúly fenntartása érdekében. A meglehetősen sok erdélyi magyar újság gyakorlata az volt, hogy átvették a Budapestről érkezett központi híradásokat, a helyi hírek pedig nem nagyon fordítottak figyelmet a románságra. Hiába égett már a ház, a háború miatti emberhiány – értsd: újságíróhiány –, a csökkenő erőforrások, a papírhiány megtette a hatását. Nem beszélve a háború időszakában erőteljes cenzúráról, amely demoralizáló hatásúnak ítélhette meg a románok mozgolódásáról szóló hírek közzétételét. Vagy csak egyszerűen későn eszméltek rá az események jelentőségére.
Miközben Budapesten nagyon is tisztában voltak, mi készülődik Erdélyben, tartja Fodor János, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, a Magyar Történeti Intézet titkára, az egyesülés témájának egyik legismertebb romániai magyar kutatója. Ezért küldték Jászi Oszkárt, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszterét tárgyalni a románság képviselőjével. Őt korszerű, haladó szellemiségű politikusnak tartották a románok, elméletei jelentős részben egybevágtak az Aurel Popovici-féle nézetekkel, bár utóbbiak inkább szövetségi államokkal helyettesítették volna a fennálló duális államkonstrukciót. Jászi nagykárolyi születése és neveltetése révén is kapcsolatban állt néhány, a későbbiekben fontossá váló román politikussal, akik az aradi tárgyalások során magánbeszélgetésen el is mondták neki, hogy biztató, amit képvisel, csak jó néhány évet késett vele. Még szabadkoztak is: nehogy megharagudjon, az elutasítás nem a személyét célozza, hanem a magyar államot.
Immár Jászi próbálkozásainak sikertelensége ismeretében a november 28-i marosvásárhelyi székely-magyar nagygyűléssel Bethlen Istvánnak és körének – a politikában is jártas erdélyi arisztokraták, nagybirtokosok – egyik fontos elképzelése az volt, hogy időben és üzenetben is megelőzzék a gyulafehérvári gyűlést. Miután azonban nem a budapesti elvárásoknak megfelelően megalakuló Magyar Nemzeti Tanács (MNT) rendelkezett megfelelő információkkal, hanem régi kapcsolatrendszerüknek köszönhetően Bethlenék, az MNT-sek igazából a régi rend visszaállítására tett kísérletként értelmezték az egészet és tiltakoztak ellene. Mire Bethlenék: akkor rendezzétek ti az egészet. Ennek következménye pedig az lett, hogy alig ötezren jelentek meg Vásárhelyen, a kavarodásban pedig elveszett a nagygyűlés lényege, sem Székelyföld autonómiája, sem Erdély státusának újra meghatározása nem került igazából terítékre, a megfogalmazott kiáltvány pedig egyfajta status quo fenntartását szorgalmazta.
Önrendelkezés? Az nincs
Az általunk is ismert folytatás már nem több utánlövésnél, amelyre csak egy cenzúrától, öncenzúrától és információhiánytól szenvedő, a végletekig elbizonytalanodó sajtó képes.
„1918. december 1-e Magyarország legfájdalmasabb napja – írta december 7-i lapszámában a Székely Nép. – Gyulafehérvárott Erdély románjai kimondották az elszakadást a magyar államtól, a csatlakozást Romániához, búcsúzóul kegyetlen, gyűlölködő vádakat vágtak a szemünkbe. S e vádakkal szemben védtelenek vagyunk, mert nincs igazságtévő fórum, és az elszakadás kimondásával szemben szintén védtelenek vagyunk, mert az erdélyi románok külföldi fegyverek oltalma alatt állanak, mi pedig, ha volna is fegyverünk, nem emelnők jogunk és igazunk védelmére vérontó testvérháborúban.
Mert mi azokat, akik most elszakadnak tőlünk, éppen annál a jognál fogva, melyet Erdély és az Erdélyen kívüli területekre fenntartunk, testvérünkül tekintjük. Ha mostohának érezték magukat, magunk is azok voltunk, s ha most szabadon lélegzünk, a szabad levegőt nekik is szántuk. Mindegy, Gyulafehérvárott kimondották elszakadásukat, s mi nem vitatjuk ehhez való jogukat. Lehetne mindenféle ellenvetést tenni a határozat legalitása ellen, de nem teszünk. Mi tudomásul vesszük, hogy a magyarországi román lakosság Romániához akar csatlakozni.
Ennél többet azonban nem. Nem vehetjük tudomásul, hogy a gyulafehérvári határozat most már az elszakadás tényét jelentené. A magyarországi románok a saját akaratukat képviselik, nem pedig azt a lakosságot, mely a vitatott területet hazájának vallja. Ezen a területen magyarok, németek, szászok, rutének, szerbek is laknak, és ezek nem szavaztak Gyulafehérvárott. Márpedig ezek teszik e területek többségét, nem pedig a románok. A népek rendelkezhetnek önmagukkal, de nem másokkal. S a népakaratot nem az dönti el, ki szólal fel először, hanem eldönti valamennyi akaratmegnyilvánulásnak az eredője: a többség.
A román vitatta területek lakossága e részének, a többségnek nincs megadva a lehetőség, hogy nemzetgyűlést tartson. A hatalom most a románoké. Nem kételkedünk benne, hogy majdan igazán megadnák neki az ígért nemzeti szabadságot, de ma ennek a szabadságnak a nyakán a romániai hadsereg szuronyai ülnek. Önrendelkezés? Az nincs, de hisszük, hogy lesz. Csak akkor derül ki, mi a jelentősége a gyulafehérvári határozatnak.
Addig is a románokkal nem folytatjuk a viszálykodást. Vagy testvéreink lesznek, vagy szomszédaink. Mind a két esetben baráti érzéseket akarunk ápolni, a természetünk és közös érdek szerint, melyre utalva leszünk. Mint testvéreinkkel, velük egy politikai közösségben, teljes harmóniában és zavartalanságban; élhetnénk, mint szomszédok, azonban minden jóravaló, becsületes törekvés mellett sem tehetjük nem létezővé a létezőt: hogy ami Isten és ember szerint ezer esztendő óta a miénk, azt elrabolták tőlünk, s a mi elszakadt véreink mint többség a kisebbség igáját akkor is éreznék, ha igazán megkapnák azt a teljes nemzeti szabadságot, melyet mi is kínálunk a románoknak. Ha ezek oly szentnek érezték évtizedeken át való elpártoló törekvésüket, a román irredenta győzelmes prófétái nem ítélhetik el a magyar irredentát.”
