1975. június-júliusában jártam először Topánfalván. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem matematikafakultásának első évét fejeztük be, és a dékánátus minket, katonavégzett fiúkat oda vitt egy hónapos „praktikára”. Ennek a gyakorlatnak sok köze a matematikához nem volt: a hegyvidéken lakó móc családokat kellett összeírni, mert a diktátor őket Aranyosgyéres, Torda, de főként Kolozsvár és Nagyvárad városokba akarta telepíteni az etnikai arányok egyirányú megváltoztatására.
Tordáról az érdekes kisvasúton közlekedő, gőzmozdony vontatta szerelvénnyel (mocănița) mentünk. A faipari szakiskola bentlakásában szállásoltak el. A juhászkutyákkal és egyéb természeti akadályokkal nehezített terepmunka után azonban sikerült kirándulásokat szerveznünk, és a fontosabb barlangokat is meglátogattuk. Topánfalvát is felfedeztük – nevével ellentétben nem falu, hanem város –, és örvendtünk, mert elég sok magyar emberrel találkoztunk; még kétnyelvű misén is voltunk a római katolikus templomban. A gyakorlat harmadik hetén nagy esőzés kezdődött, néhány nap múlva pedig kiöntött az Aranyos. A híradóból megtudtuk, hogy Erdély-szerte árvizek vannak, és ezzel a gyakorlatunk véget ért: mindenki, ahogy tudott, igyekezett hazajutni. A kisvonat nem közlekedett, az Aranyos síneket, utakat mosott el. Gyalog, fakitermelő traktoron valahogy elvergődtem Aranyosgyéresre, onnan pedig Segesvárra, ahol még tombolt az árvíz, ezért nem volt rendszeres vonatjárat sem. Egy nap múlva sikerült felkapaszkodnom egy Bukarestbe induló vonatra, amely egészen más irányban közlekedett, nem Brassón keresztül. Másnap Bukarestből indult egy vonat Brassóba, azzal végre hazaértem.
Topánfalva (Câmpeni) a Mócvidék központi települése az Erdélyi-szigethegységben. Magyar nevének előtagja a Topán személynév, de a topány szó névcsoportot jelöl, kapcsolatos a „mezeiek” megnevezéssel. A települést először 1565-ben említik az írások Topanfalvaként. Lakói juhászattal foglalkoztak. A móc szó román nyelven fonószálat, copfot jelent. A helybeli férfiak hagyományosan kétfelől copfba kötötték a hajukat. Eredetük még nem tisztázódott, gyakori antropológiai jellegzetességük, a szőke haj és a kék szem gepida és alán eredetre utal, de zömük juhászkodással került ide a tatárjárás után. Topánfalván 1750-ben 667 háztartást számoltak össze, 1786-ban pedig 5456 lakossal rendelkezett.
Mária Terézia és II. József idején a mócokat is nyilvántartásba vették és megadóztatták. Ez alóli felmentésként határőrezred felállítását kérték Bécstől, de a magyar nemesség ezt megvétózta. A hűbéri viszonyok fel nem számolása miatt gerillaharcokba kezdtek, aminek az itt megtelepedett magyar és német lakosság lett az áldozata. A Gyulafehérváron gyülekező, egyre elégedetlenebb mócok között Horea azt híresztelte, hogy őt a császár jelölte ki vezetőjükké, és főhadiszállását Topánfalvára tette. Csapatai 1784. november 5-én a királyi jószágispánság épületeit, levéltárát kifosztották és lerombolták, akárcsak a Szent Ferenc szerzetesi rend épületét és templomát.
A felbőszített, több tízezres tömeg fegyvert fogott, s a román ortodox egyház támogatásával rátámadt a nemességre és a nem ortodox vallású magyar, szász és román lakosokra. A Horea vezette felkelők szörnyű kegyetlenkedésbe kezdtek, 1784 ősze és 1785 tele között 133, javarészt magyar település és több mint 4000 ember esett áldozatul.
Milyen furcsán értékel az utókor, az akkori gyilkos ma nemzeti hős, és szobra áll Topánfalva főterén. Ez volt a város első nemzetiségi tisztogatása, amely a magyarság létszámának drasztikus csökkenésével járt.
Római katolikus egyházát 1779-ben badeni és tiroli erdőmunkások számára szervezték. Iskolát a román görögkatolikusokkal közösen tartottak fenn, és bár már az 1800-as évektől magyar plébánosok szolgáltak benne, a görögkatolikus kántortanító tanított románul. Az 1860-as években már székelyek alkották a többséget a gyülekezetben. A közös – római és görögkatolikus – iskolát 1884-ben államosították.
A 2. balázsfalvi gyűlés (1848 szeptembere) után megindult a román csapatok osztrák támogatással történő felfegyverzése. Megfélemlítés gyanánt ezek a csapatok szabályos irtóhadjáratba kezdtek a katonailag védtelen magyar települések ellen. Avram Iancu is Topánfalvára tette a főhadiszállását, s mint a mócok vezetője 1849 októberében elkezdte hadjáratait a magyarok ellen. Iancu felkelő társa, Petru Dobra nevéhez köthető a zalatnai mészárlás, ahol 700 fegyvertelen nemzetőrt, asszonyt és gyereket gyilkoltak le a preszákai mezőn, miközben aludtak. Október közepétől november közepéig tucatnyi magyar település lakosságát irtották ki a románok. 1849. január 8-án Ioan Axente Sever, aki Avram Iancu prefektusa volt, bevonult a védtelen Nagyenyedre, 8000–9000 főnyi csapata feldúlta a várost, és több mint 900 embert válogatott kegyetlenséggel lemészárolt. Majd a román felkelők Hariban, Nagylakon, Borosbenedeken és Járán újabb magyarellenes mészárlást végeztek. A forgatókönyv hasonló volt. A felkelők előbb fenyegetésekkel, majd ígéretekkel fegyverletételre bírták a lakosságot, ezután pedig legyilkolták őket. A magyarok semmilyen fegyveres erővel nem rendelkeztek, legyilkolásukat nem magyarázták katonai szempontok, ezért népirtásról beszélhetünk.
Avram Iancut a magyar forradalom leverése után nem vonták felelősségre, sőt, nemzeti hős lett, az ő szobra is ott áll Topánfalva központjában.
Ez volt a második nemzetiségi tisztogatás Topánfalván.
1861-ben a topánfalvi járás a románt nyilvánította hivatali nyelvéül. 1862-től gyógyszertára működött. 1894-ben Doina néven népbankot hoztak létre. 1890-ben azotint gyártó robbanószergyára épült, 1910-ben pedig bőrüzeme, egy fogadója, öt vendéglője és négy kávéháza működött. 1904. augusztus 17-én leégett a Csiky testvérek üzlete, és az ezt követő tűzvészben 76 ház, valamint a két román templom is. 1927 óta faipari szakiskola, majd 1961 óta líceum is működik a városban. 1912-ben készült el a Torda–Topánfalva vasútvonal végállomása, amelyen a közlekedés 1996-ban megszűnt.
1910-ben Topánfalva 2967 lakosából 2692 volt román, 219 magyar és 30 német anyanyelvű, 1982 ortodox, 74 görögkatolikus, 141 római katolikus és 64 református vallású. 2002-ben 5238 lakosa volt, 5031 román, 188 cigány, 14 magyar, 5045 ortodox, 67 görögkatolikus, 15 római katolikus.
A trianoni békediktátum is sok magyart távolított el Topánfalváról, a város megmaradt levéltárában rengeteg magyar nyelvű okirat található.
A szocializmus éveiben Topánfalva gazdasági életében a bútoripar, a mezőgazdaság és a fakitermelés volt meghatározó. Az árvíz ellen az Aranyoson felfelé, Mihoeşti-nél víztározót építettek, ez 1987-ben készült el.
2021 novemberében ismét sikerült meglátogatnom Topánfalvát. Bár néhány monarchiabeli épület megmaradt, a várost ma már a szocializmus nyomai határozzák meg, a demokrácia csak munkanélküliséget hozott, emiatt is sokan elköltöztek, az itt maradt magyarság nagy része is. A fiatalok külföldön akarnak boldogulni, a városban kevés a vállalkozó. A környező szép hegyvidék miatt esetleg a turizmus lehet egy megélhetési lehetőség, de ez még várat magára.
A városban élő magyarok a következők: Pálfi Árpád, aki unitárius lelkész Verespatakon, felesége, Józan Margit, aki gyógyszerész Topánfalván, Gluver Mariska, aki a líceumban tanítónő volt, férje román, Selyem Sándor, aki az Avram Iancu Főgimnázium angoltanára, felesége román.
Vasárnap 11 óra előtt már szólnak az ortodox, a görögkatolikus és római katolikus templomok harangjai, más felekezetű templom nincs a városban. Gabriela Lungu a római katolikus plébánián lakik, ő a mindenes, a harangozó is. A városban még heten római katolikusok, és van néhány moldvai csángó, aki elrománosodott, de vallását nem adta fel. Két-három ministráns diák is akad, és egy egyetemista (angol szakon mesteriző) fiú is ministrál. Dr. Lukács Róbert Imre római katolikus lelkész szokott kétnyelvű misét tartani, ő Gyulafehérváron a katolikus teológián a római jogot tanítja.
A római katolikus templommal szemben, az utca másik felén az egyháznak volt egy kastélyszerű épülete, ahol Szemlér Ferenc író is szokott nyaralni. Abban az időben Turr Erzsébet volt ennek az épületnek a gondnoka. Valamikor a városban szolgáló papok itt szoktak találkozni egy közös ebéden. Ezt az épületet eladta a római katolikus egyház az ortodox esperesnek, aki évek múlva szintén eladta, ma fogászat működik benne.
Szemlér Ferenc így emlékszik vissza: „Amíg íróasztalomnál ültem Szinaján, Bukarestben, Neptunon, Topánfalván, megint Bukarestben – elfeledkeztem gondjaimról, bajaimról, példátlan szorongásaimról, álmatlanságaimról, félelmeimről, az évek egyre súlyosodó terheiről. Ismét egészségesnek, tettre késznek, boldognak – igen: boldognak éreztem magam. Visszaálmodtam azt a régen elhalt és soha meg nem ismétlődő csodaidőt, amikor azt hittem: én változtatom meg a világot. Enyém a jövő! Vagyis a miénk!”
Sajnos, Topánfalván már nem a miénk a jövő...
Bencze Mihály, Négyfalu
